A titkosrendőr bukása - 4. rész

 

A budai hegyek mögött lassan ereszkedett alá a nap, szétkenve az égen az őszi alkony aranyló és bíbor színeit. A levegő hűvös volt, de még nem csípős; az ablak nyitva maradt, hadd szálljon be a szobába a rozsdaszagú, avarral teli este.

Péter Gábor egy kopott fotelben ült, rongyos plédet terítve a térdére. Kezében egy régi könyvet tartott, de már percek óta nem lapozott. A betűk összeolvadtak a szemében, és a gondolatai messzire sodródtak – nem is a könyv sorai között, hanem az élet elmosódott, keserédes képei között bolyongott.

Kint az utcán fiatalok nevetgéltek, az iskolatáskák súlya ellenére könnyed léptekkel szaladtak lefelé a dombon. Péter hallotta őket, de nem irigyelte már azt az életkedvet. Tudta, hogy az idő, amit neki szántak, lejárt. Csak emlékek maradtak: szürke kabátos alakok a ködben, titkos találkozók suttogása, hideg irodák neonfénye, és egy-egy elkapott pillantás a letartóztatottak szemében – a félelem és a gyűlölet torz tükörképei.

Az asztalon egy fénykép állt kicsi, olcsó keretben. Egy régi csoportkép: fiatal, mosolygó emberek, összebújva egy gyűlés után, talán 1930-ban. Mindenki tele volt hittel, lendülettel. Akkor még úgy hitték, hogy valóban megválthatják a világot.

Péter hosszan nézte a képet. Sokukat már régen elvitte a háború, a megtorlás, a saját eszméik árulása. És ő – aki valaha az igazság nevében indult harcba – végül maga is azok közé került, akiket a történelem majd a bűnösök közé sorol.

Az ágy melletti komód fiókjában egy régi iratcsomó lapult. Egyik este, amikor különösen fáradtnak érezte magát, elővette, és hosszasan nézegette az iratokat: rendőrségi jelentések, titkos jelentők listái, elfeledett nevek és kódok. Mindegyik egy-egy sors, amit valaha irányított, elpusztított vagy megmentett – néha egyszerre.

Most azonban nem nyúlt a fiókhoz. Minek is? Már nem volt kinek beszámolnia, sem kinek bizonyítania.

Az orvosok megmondták: a szíve gyenge, a tüdeje beteges, az idegei pedig szétfoszlottak, mint egy régi zászló a szélben. Már nem számított, hány napja, hány hónapja van még hátra. Az idő már nem fenyegette – inkább megnyugtatta.

Este, amikor leszállt a sötétség, Péter Gábor odalépett az ablakhoz. A város fényei úgy vibráltak a távolban, mint apró, széttört csillagok. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és magában felidézte azt a napot, amikor először lépte át a pártház küszöbét – tele reménnyel, dühvel és a változás vágyával.

Akkor még nem tudta, hogy a forradalmak nem új világot teremtenek – csak új börtönöket.

Sóhajtott egyet, hosszan, elnyújtva. A szobában csak a saját lélegzete hallatszott, és a falióra halk ketyegése. A régi harcos most már csak egy magányos öregember volt, akit a történelem elhagyott.

Ahogy az ablaknál állt, mintha látta volna maga előtt a régi társakat. Néhányan felemelt ököllel, néhányan lehajtott fejjel. De mind ugyanazt keresték: valami jobb jövőt.

Péter lassan visszaült a fotelbe. Behunyta a szemét, és az éjszaka sötétje végül csendesen magához ölelte – mint egy régi barát, aki nem kérdez többé semmit.

Odakint a szél felkapott egy elsárgult falevelet, és messze, messze vitte, amerre az emlékezés már nem érhetett utána.

Péter Gábor története nem egyszerű. Nem hős és nem is egyszerűen bűnös. Egy ember volt, aki hitt valamiben, majd a hit nevében tettei súlya alatt roppant össze. Egy árva gyerek, aki világot akart változtatni – és egy hatalmi gépezet kegyetlen láncszeme lett.

És amikor végül, 1993-ban örökre lehunyta a szemét, alig néhány soros hír szólt róla az újságokban. A történelem könyörtelen sodra már régen továbbhaladt rajta. De valahol, a budakeszi fenyvesek alatt, ahol gyerekként álmodott a szabadságról, talán még most is ott lebeg egy fiatal fiú lelke – aki még nem tudta, mit tartogat számára az élet.

A titkosrendőr bukása - 3. rész

 

A cella falán egy repedés kígyózott felfelé, mintha maga is menekülni próbálna a nedves, penészes sötétség elől. Péter Gábor a priccsen ült, könyökét a térdére támasztotta, és némán nézte a repedést. Napok óta nem kapott mást, csak hirtelen jött utasításokat, rövid parancsokat, durva ébresztéseket, és most – végre – szóltak neki: „Kihallgatás.”

A folyosón két fegyveres vezette. Nem siettették, nem lökdösték – a lassúságuk kegyetlenebb volt, mint bármilyen ütés. A csendet csak a csizmák kopogása törte meg, és a vasajtók kattanása, ahogy egymás után záródtak mögöttük.

A kihallgatószoba rideg volt, a levegő állott és büdös. A fal mellett rozoga íróasztal, egy fémdoboz, rajta kávéfoltos papírlapok. Az asztal túloldalán egy ismeretlen férfi ült. Civil ruhában volt, fiatal, frissen borotvált arcú. Olyan valaki, aki Péter előtt talán maga is fejet hajtott volna egy évvel ezelőtt.

Most azonban fölényesen hátradőlt a székében, és a tollával dobolt az asztalon.

– Üljön le – intett neki.

Péter engedelmesen leült. A széke rozsdásan nyikordult alatta. A saját helyzete groteszk módon ismerős volt – hányszor ült ő maga is az asztal másik oldalán, várva, hogy a másik fél megtörjön.

Most ő volt a másik fél.

– Péter Gábor... vagyis Eisenberger Benjámin – mondta ki az új kihallgató, mintha egy régi sebet hasítana fel a nevével. – Tudja, miért van itt?

Péter nem válaszolt. Minek is? A válaszokat már mások írták meg, valahol a hatalom rideg irodáiban.

– Államellenes összeesküvés, hatalommal való visszaélés, árulás – sorolta a férfi közömbösen, mint aki egy árlistát olvas fel a piacon. – És persze a szokásos: emberi jogok megsértése, törvénytelen kivégzések, koholt vádak alapján végrehajtott internálások...

Egy pillanatra elhallgatott, mintha hatást várna.

Péter csak bólintott. Nem tagadott. Nem védekezett.

– Tudja – folytatta az kihallgató –, sokáig gondolkodtunk rajta, hogy érdemes-e egyáltalán kihallgatni magát. A múltját, a módszereit, mindent ismerünk. Amit maga épített, most maga alatt omlott össze.

Péter elmosolyodott. Egy keserű, fáradt mosoly volt – nem az az ördögi félmosoly, amit valaha olyan könnyen felvett a tárgyalóasztal túloldalán. Most a mosoly inkább emlékeztetett egy emberre, aki tudja: mindent elveszített, de legalább a nevére emlékezni fognak.

– Beszéljen – szólalt meg újra a férfi. – Vallomást akarunk.

Péter Gábor hátradőlt, a plafon repedéseit nézte, mintha azokban keresné a szavakat.

– Mit vallhatnék még? – kérdezte halkan. – Amit építettünk, az magától roskadt össze. Az emberek félnek... féltek tőlünk. De az igazi félelem most jön majd. Mikor mindenki látni fogja, hogy amit hittünk, az sem volt több délibábnál.

A kihallgató nem válaszolt azonnal. Jegyzetelt valamit, aztán letette a tollat.

– Nem kell filozofálni, Péter elvtárs. Csak az igazat akarjuk.

Péter halkan felnevetett. A nevetése fáradt volt, szinte hangtalan.

– Az igazság? – kérdezte. – Az mindig annak a kezében van, aki a puskát tartja.

Az kihallgató most először nézett rá hosszabban. A pillantásában valami árnyalatnyi tisztelet csillant – vagy talán sajnálat.

– Ez a korszak véget ért, Eisenberger – mondta lassan. – Maga pedig vele együtt tűnik el.

Azzal felállt, és intett a két fegyveresnek. Pétert karon ragadták, és visszavezették a cellába.

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Péter Gábor a falhoz támaszkodott, és lehunyta a szemét. A sötétben egyetlen hang hallatszott: a régi Duna-parti szél emléke, amely egykor még szabadon fújt – jóval azelőtt, hogy a nevek, a pártok és az eszmék mind egymásba omlottak volna.

1959-ben szabadult. Egy megtört, megfáradt ember hagyta el a börtön kapuját, aki már nem akart többé semmit. Visszavonult, és csendben élte hátralévő éveit, mintha maga is árnyékká vált volna – egy olyan kor árnyékává, amelyet maga segített megteremteni.

A titkosrendőr bukása - 2. rész

 

A Parlament hűvös márványpadlója felett hosszú folyosók kanyarogtak, mint valami rideg labirintus. Az ablakok előtt vastag, nehéz függönyök lógtak, tompítva a kinti, szürke fényt. Péter Gábor katonás léptekkel haladt előre, de szíve ritmustalanul vert a mellkasában. A találkozóra nem hivatalos meghívót kapott, hanem egy rövid, személytelen üzenetet: „Rákosi elvtárs beszélni kíván magával. 16:00, I. emelet.”

Az ajtó előtt két ÁVH-s állt. Péter ismerte őket – valaha az ő parancsára kapták meg uniformisukat. Most azonban nem köszöntöttek, csak félreálltak szó nélkül, mint két szobor.

Belépett.

A szoba hatalmas volt, de a súlyos bútorok, a könyvespolcok, az óriási térképek szinte fojtogatták. Az ablakok zárva voltak, a levegő áporodott, dohányfüsttel keveredett. Az asztal mögött, a székében kissé hátradőlve, ott ült Rákosi Mátyás. A mosolya keserű volt, mint egy túlérett gyümölcs.

– Üljön le, Péter elvtárs – mondta halkan, majd egy pillanatig az iratokkal babrált előtte, mintha mérlegelné, milyen hangot üssön meg.

Péter némán engedelmeskedett. A széket úgy húzta maga alá, hogy ne csikorogjon, de így is úgy érezte, minden mozdulata hangos visszhangot ver a falak között.

– Tudja, miért hívtam? – kérdezte Rákosi, miközben végre felemelte a fejét, és egyenesen Péter szemébe nézett.

– Sejtem, elvtárs – felelte Péter, próbálva színtelen hangot megütni.

Egy pillanatnyi csend következett. Csak az óra ketyegése hallatszott a sarokból, mint egy ideges ujj kopogása.

– Túl nagy hatalom összpontosult a kezében – mondta Rákosi végül, s a hangjában már nem volt harag, csak valami fáradt elhatározás. – Az emberek félnek magától. És az emberek félelme előbb-utóbb ránk is átragad.

Péter nem válaszolt. Tudta, hogy nincs értelme mentegetőzni. Tudta, hogy a kártyákat már régen lejátszották.

Rákosi előrehajolt, arca most szinte bizalmas közelségbe került.

– Mi építjük az új világot, Péter. De egy házat nem lehet úgy felhúzni, hogy közben a gerendák roskadoznak a saját súlyuk alatt. Érti, mire célzok?

Péter bólintott. Hideg verítékcseppek gyűltek a homlokán.

– Lesz helye az ügynek, ha csendesen visszavonul – folytatta Rákosi. – De ha ellenkezik... akkor maga is csak egy lesz a múlt árnyai közül, amelyeket eltüntetünk.

Ez már nem fenyegetés volt. Nem kiabáltak, nem vertek az asztalra. Csak egyszerű bejelentés – mint amikor egy orvos közli a beteggel a diagnózist: nincs remény.

Péter felállt. Tudta, hogy a beszélgetés véget ért, és tudta, hogy a döntés nem az övé. Egyetlen szó nélkül meghajtotta a fejét, tisztelettudóan, szinte udvariasan – és kilépett az ajtón.

A folyosó most még hosszabbnak tűnt. Minden lépése visszhangzott a kövezeten, mintha maga a múlt verte volna vissza a hangját. Tudta, hogy amit maga mögött hagyott, az nemcsak egy iroda volt, hanem a hatalom trónja is, amelyet vérrel, árulással és félelemmel épített fel – és amely most, egyetlen kézmozdulatra, kártyavárként omlott össze.

Odakint, a Duna partján, lassan sötétedett. A víz felszínén a vöröslő alkonyat fényei reszkettek – mintha az egész város egyetlen lángoló tükörben égett volna el.

A titkosrendőr bukása - 1. rész

 

Arató András

A titkosrendőr bukása

 

Péter Gábor története

Péter Gábor – született Eisenberger Benjámin – egy szürke hajnalon látta meg a napvilágot, egy olyan világban, ahol a nélkülözés nem kivétel, hanem a mindennapok része volt. Egy nyomor sújtotta, kis lakásban nőtt fel, ahol a kenyér héját is becsben tartották. Két testvér kísérte az élet rögös ösvényén; közülük az egyik, mikor 1926-ban apjuk meghalt, nem látott más kiutat, mint hogy az óceán túlpartjára, Amerikába meneküljön a szegénység elől.

Benjámin élete is hamar küzdelmekkel kezdődött. Három és fél elemit végzett csupán, aztán korán a kétkezi munka világába taszította az élet: szabóinas lett. A műhelyek fülledt félhomályában, varrógépek monoton kattogása között tanulta meg a világ rideg törvényeit. Tüdőbetegsége azonban megálljt parancsolt a hajszának. Tizenhat évesen már a katonák sorába hívták, fiatal testét azonban gyorsan felőrölte a betegség – kétszer is fél évre gyógykezelésre kényszerült. A Budakeszi szanatórium hűvös szobáiban, ahol a fenyők susogása altatta az álmatlanokat, Benjámin – vagy, ahogy egyre többen kezdték szólítani, Gábor – hosszú hónapokat töltött mozdulatlanul. Itt fedezte fel az olvasás vigasztaló erejét: könyveken keresztül szárnyalt ki a betegágy börtönéből.

Huszonhárom évesen, mikor a legtöbben még az élet kapujában álltak, ő már elkötelezte magát egy eszme mellett. A szegénység, a szenvedés, a társadalmi igazságtalanság nem hagyta nyugodni. 24 évesen teljes szívvel és lélekkel csatlakozott a munkásmozgalomhoz, ahol először a Magyarországi Szociáldemokrata Párt soraiban talált otthonra. De a forradalmi láz, amely a húszas-harmincas évek Európájában tombolt, nem tartotta sokáig ott. 1931-től már a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) tagja lett.

Az illegális tevékenység mindennapjai veszélyekkel voltak átszőve. Gábor vakmerően hordozta a Vörös Segély, a Vörös Villamos és az Új Március című tiltott lapokat, mint titkos üzeneteket egy láthatatlan háború frontvonalán. Minden szórólap, amit eljuttatott egy reménykedő munkáshoz, minden összeesküvés, amin részt vett, egy új világ ígéretét hordozta – és egy újabb börtönbüntetés rémét.

1932 forró nyarán Moszkva hívta őt magához. A Nemzetközi Vörös Segély világkongresszusára küldték, ahol a Kreml árnyékában, Lenin öröksége felett esküt tettek egy szebb jövőre. Talán itt, a Vörös tér kockakövei között szőtték meg azt a hálót, amely később egész Kelet-Európát átfonta.

Hazatérése után Gábor hamarosan a Vörös Segély magyarországi vezetőségének tagja lett. De az évek nem kedveztek az ügynek: 1935 végén letartóztatták. Első fokon három hónap börtönre ítélték – de a sors, vagy talán egy ügyes ügyvéd, másodfokon felmentette. Ám a nyugalom csak illúzió volt: 1936-tól, miután a KMP központi utasításra megszűnt, Gábor nem vonult vissza. Folytatta munkáját a segélyszervezetben és a szabók szakszervezetében.

A történelem kereke nem állt meg. Amikor a KMP ismét működni kezdett, Péter ott volt az elsők között. Ám a rendőrség nem felejtett. 1940 tavaszán több mint 800 társával együtt őt is letartóztatták – és feleségét is. A börtönök rideg falai között nemcsak a szabadságukat vették el, hanem gyakran a méltóságukat is. Gábor embertelen bánásmódot szenvedett el, de hajlíthatatlan maradt.

1942 őszén újabb vádak érték. Már nem volt választása: a földalatti világba kényszerült, bujkálnia kellett. Egy sötét, esős éjszakán, mikor az utcákon csak a rendőrök bakancsának csattogása visszhangzott, Gábor megsemmisítette valódi iratait. Ekkor született meg újra, álnéven, új reményekkel.

A német megszállás 1944-ben még sötétebb időket hozott. Miközben Budapest utcáin Gestapo-autók cirkáltak, és az árulás a levegőben lógott, Demény Pál, a kommunista mozgalom egyik legerősebb figurája, új feladatot adott neki. Hamis papírokkal, új névvel – és az életéért futva – Gábor ismét a harc élére állt.

És miközben a város lángolt, miközben a Dunába lőttek ártatlanokat, Péter Gábor egy másik harcot vívott: a túlélés, az eszme és a jövő harcát.

*

A német megszállás idején Budapest levegője súlyos volt a félelemtől és árulástól. A város macskakövei vért ittak, az ablakok mögött fojtott suttogások terjedtek, mintha maga a város is vissza akarta volna tartani a lélegzetét. Péter – már új nevén – árnyékként mozgott ebben a városban, amelyet bombák ráztak meg és titkosügynökök figyeltek. Megtanult a fényektől távol maradni, megtanulta, hogy egy eldobott cigarettacsikk, egy rosszkor tett mozdulat egyenlő lehet a halállal.

Amikor 1945 tavaszán a szovjet tankok lánctalpaikkal letaposták Budapest utolsó védőit, Gábor már készen állt. A régi rend romjain új világot kellett építeni – és ehhez a kommunisták olyan embereket kerestek, akikben nemcsak a hit, de a könyörtelenség is megvolt.

Péter Gábor feladata világos volt: meg kellett teremteni az új hatalom védelmi pajzsát, egy olyan titkosrendőrséget, amely előtt senki sem volt biztonságban. Így született meg az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH – a rettegett gépezet, amely suttogásból vádat, barátságból árulást, kétkedésből halálos ítéletet kovácsolt.

Péter, a hajdani szabóinas, aki valaha sápadtan köhögött a budakeszi fenyvesek között, most már miniszteri rangban irányította a félelmet. Irodája ablakából rálátott a városra, amely most már az ő birodalma volt. Az arca gyakran mozdulatlan volt, mint egy szoboré, csak a szemeiben vibrált az a sötét tűz, amely nem ismert megbocsátást.

Az ÁVH nem válogatott eszközeiben. A pincékben, ahol korábban a bort tárolták, most vallatások folytak. Az éjszaka leple alatt fekete autók álltak meg házak előtt, és akik elmentek velük, gyakran soha többé nem tértek vissza. Barátok, családtagok, kollégák fordultak egymás ellen, mert a félelem mérgezték meg a bizalmat.

És Péter mindennek a közepén állt.

Nem kegyetlenségből tette, amit tett – legalábbis így hitte. A forradalom gyermeke volt, aki azt tanulta meg, hogy a cél szentesíti az eszközt. Minden egyes bebörtönzés, minden egyes kihallgatás egy új világ építését szolgálta. Vagy legalábbis ezt ismételgette magának, amikor az éjszakák csendjében, egyedül maradva, néha mégis felsejlett előtte azoknak az embereknek az arca, akik egyetlen szóval tűntek el az örök homályba.

1949-ben a hatalom csúcsára ért. Rákosi Mátyás, a párt első embere, teljes bizalmát élvezte. Az ÁVH kezében összpontosult az ország összes titka, bűne és félelme. Péter úgy mozgott a hatalom színpadán, mint egy karmester, aki egy disszonáns szimfóniát vezényel: letartóztatások, kihallgatások, koncepciós perek végtelen sora.

1953, Sztálin halála után változni kezdett a széljárás. A párt vezetése, érzékelve a feszültséget és a gyűlöletet, amely az ÁVH körül kavargott, úgy döntött, hogy bűnbakot keres. És ki lehetett volna alkalmasabb, mint Péter Gábor, a rendszer vaskezű szolgája?

Nerd

Néhány napja a bolognai Nerd show vendége voltam. Előtte fogalmam sem volt arról, hogy ez a szó mit jelent, úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Aztán persze utánanéztem a jelentésének, a szót "nörd"-nek kell ejteni, és azokra a fiatalokra mondják, akiknek az életét egyetlen dolog tölti ki, mással sem foglalkoznak, mint egyfajta számítógépes játékkal, rajzfilmfigurával vagy egy divatos k-pop bandával (megvan a k-pop? koreai popzenét jelent). Ezeket a fiatalokat a kortársaik gyakran kiközösítik, mert egyébről sem lehet beszélgetni velük, mint rajongásuk tárgyáról. 

Úgy gondolom, hogy a legtöbbjüknek pszichológusi segítségre lenne szüksége, de ilyen irányú intézményes segítség tudomásom szerint nem létezik.   Erre a fesztiválra htalmas tömegek érkeztek, több mint 30 ezer ember. Volt itt pókembernek vagy jedi lovagnak beöltözött fiatal, a legtöbbje egy hatalmas játékteremben játszott, vagy a számtalan elárusítóhely egyikén szerezte be a rajongásuk tárgyához kapcsolódó kellékeket, ami hatalmas üzletág lehet. A velem folytatott színpadi pódiumbeszélgetésre is sokan voltak kíváncsiak, de még többen jöttek utána hozzám a "meet and greet" területre egy közös fotót vagy autogramot kérni.

Katonai nosztalgia az érdi tetőn

Geoládát keresni indultam egykori katonáskodásom színhelyére, az érdi tetőre. A honvédségi történetem elég régen kezdődött, még 1970-ben hívtak be Debrecenbe tartalékos tiszti lokátoros tanfolyamra, mivel akkor még létezett a sorkatonaság. Az alapkiképzés után a Nagykanizsa melletti Sormáson töltöttem további két hónapot, az ottani radar - bocsánat: az oroszból átvett katonai szleng szerint lokátor - állomáson. Leszogáltam az időmet, és azt hittem, hogy ezzel vége is a katonai pályafutásomnak. Eltelt utána 13 év, már el is felejtettem a sereget, amikor újra behívót hozott a postás. Állítólag kevés hivatásos tiszt volt akkoriban a Néphadseregben, és ezért tartalékosokat hívtak be tényleges szolgálatra, ami az esetemben 8 hónapig tarotott, erre az időre kikértek a munkahelyemről.

Előre léptem, rangban és beosztásban is. A Budapest körüli rakétavédelmi "tűzgyűrű" központja az érdi tetőn volt, ide buszoztunk fel reggelenként a budaörsi repülőtér melletti Vasvári laktanyából. A fővárost körülvevő lokátor állomások jelei egy központi egységhez kerültek, ennek PORI volt a neve. A rövidítés az oroszból származik: пункт обработки радиолокационной информации, vagyis magyarul radarjeleket feldolgozó központ. Adatfeldolgozás után a céladatokat a rakétás egységekhez továbbítottuk. A dolgom ennek a több kamionnyi helyet elfoglaló szerkentyűnek a működtetése volt, a munkaköröm megnevezése a katonakönyv bejegyzése szerint PORI főtechnikus. A MN1999 kódszám az alakulatot jelölte, a nekem küldött levelekre a cím helyett ezt a kódszámot kellett felírni, nehogy az ellenség megtudja, hogy hol vagyok.  

A rendszer működéséről csak egy orosz ábrát találtam, általában kevés elérhető anyag van az interneten ezekről a katonai dolgokról. 

A fellelhető műszaki adatok szerint az automatizált adattovábbító és vezetési rendszer, a PORI (5D91) komplexum képes öt rádiótechnikai század által szolgáltatott adatokat feldolgozni, ábrázolni és továbbítani a légvédelmi rakétadandár vagy a hadosztály harcálláspontjára, illetve az alárendelt századoknak. A komplexum számítógépe képes koordináta átszámításra, mozgásparaméter számításra, célútvonal korrekcióra, az alárendelt századok automatikus tehermentesítésére, az úgynevezett célosztásra. Több tucat célról képes adatokat feldolgozni, 1200 km távolságig, 40 km magasságig és 4000 km/h célsebességig.

Így nézett ki belülről a fő adatfeldolgozó egység kabinja. A kép jobb oldalán láthatók azok a radarernyők, amelyekre be voltak jelölve a polgári repülés által használható légifolyosók. Mára ezek már megszűntek, a teljes legtér nyitottá vált.

Az adatfeldolgozó számítógép programozása nem elektronikus eszközökkel, hanem a zavarokra kevésbé érzékeny ferritgyűrűs memóriával történt. Ezt a technikát alkalmazták egyébként az amerikaiak is a holdraszállás során. A gyűrűket különböző feladatot ellátó huzalokra fűzték fel, amelyek egy hálót alkotva, a csomópontjaikon az apró gyűrűkkel öntartó rendszert képeztek. A hálókat kis keretekre feszítették. Egy keretben 16 × 16 = 256 db gyűrű volt. A gyűrűk kétféle, jól definiált mágnesezettségi állapotba kerülhettek, amely állapotot a kiolvasásig megőrizték. Érdekes, hogy a programozást a munkafolyamat hasonlósága miatt állítólag szövőnők végezték.

Az élet a bázison.a "hadműveleti idő"-nek nevezett moszkvai idő szerint folyt. A nap az alakulótéren zászlófelvonással és parancskihirdetéssel kezdődött.

A PORI alegységei a háttérben látható bunkerekben voltak kamionokra szerelve, hogy szükség esetén át lehessen velülk települni. A gép nem működött folyamatosan, napi néhány órára kapcsoltuk be, ezt úgy hívták, hogy "grafikonra dolgozott". Ilyenkor nem valós célok jeleit továbbítottuk, henem kitálált, kamu céljeleket adtunk, általában Románia felől érkező támadást szimulálva.

Ma, 37 évvel később a terület a pusztulás képét mutaja. Az objektumot valamikor kettős szögesdrót, és egy betonkerítés védte.

Bár a lezárt terület még ma is a honvédségé, az erősen hiányos kerítésen át bemerészkedtem, és a figyelmeztető tábla ellenére a kutya sem állított meg.

A központi épület erősen romos, az ablakai betörve, a belseje kifosztva.

Így múlik el a világ dicsősége.

Titkos földalatti hadiüzem maradványai

Kedvelem a geoláda kereső játékot, amelyben a GPS koordináták alapján kell a világ különböző részein elrejtett "kincsesládákat" megkeresni. Eddig már több mint 150 ládát sikerült megtalálnom. Most megint egy izgalmas, csak kevesek által ismert helyre sikerült eljutnom a játék segítségével, egy második világháborús titkos hadiüzem maradványaihoz. 1944-ben a szövetségesek bombatámadásai súlyos károkat okoztak a szőnyi olajfinomítóban. A bombázás utáni állapotról találtam egy korabeli amerikai légifelvételt (forrás:fortepan/national archives).

Mivel a magyar és a vele szövetséges német hadseregnek égető szüksége volt üzemanyagra, a Szálasi-kormány úgy határozott, hogy az ipari létesítmény megmaradt berendezéseit bombavédett helyre, a föld alá telepíti. Helyszínként a ma Szlovákiához tartozó Helembai hegységet jelölték ki, Esztergom közelében. A telephely kiválasztása azért volt ideális, mert a földalatti gyár nemcsak közvetlen dunai kapcsolattal rendelkezett, hanem mert itt haladt és halad ma is a Budapest-Pozsony-Bécs vasútvonal is, így a Harmadik Birodalomnak szánt szerelvényeket is gyorsan fel lehetett tölteni.

A fennmaradt dokumentumok szerint orosz, román és olasz hadifoglyokkal alig egy hónap alatt csaknem teljesen kiásatták a 650 méter összhosszúságú járat- és üregrendszert, amelynek két szintjét tíz kürtővel (leendő liftaknával) kötötték össze.

Az objektum sohasem készült el. Mivel a helyszín vészesen közel került a magyar főváros bevételére készülődő szovjet egységekhez, így a szőnyi olajfinomító megmaradt berendezéseit inkább leszerelték és a Dunakanyar helyett Németországba szállították.

A máig megmaradt, és napjainkban már csak denevérek lakóhelyéül szolgáló járatokat cseh barlangászok mérték fel, eszerint a létesítmény így nézett ki (forrás:falanszter.blog.hu):

Az alagútrendszerhez közeledve ismeretlen rendeltetésű betontömbök hívták fel a figyelmet arra, hogy valamikor itt nagy munka folyt. A hangulat hasonlított a Majmok bolygója zárójelenetéhez, az emberiség pusztulása utáni New York maradványaihoz.

Az elhagyott, csak kevesek által ismert meredek ösvényen haladva nemsokára egy szűk sziklaszoroshoz jutunk.

Itt található az alagútrendszernek a fenti vázlatrajzon A-val jelölt bejárata, ahol már elő kellett venni a zseblámpát.

A párás, füstszerű levegőjű járatokban helyenként csak mélyen lehajolva lehet továbbhaladni, néhol még felfedezhetők a kibányászott kőzet elszállítására használt csillék sínjei is.

A feladat szerint a C2 pont közelében elhelyezett jelszót kellett megkeresni, egy deszkákkal elzárt függőleges kürtő aljában, ahol még ma is megtalálhatók a - ki tudja, milyen rendeltetésű - tőcsavarok maradványai.

 
Aki többet szeretne megtudni erről a Budapesttől mindössze 60 km-re fekvő érdekes helyről, annak tovább olvasásra ezt a cikket ajánlom, ahol a bejárat pontos koordinátái is megtalálhatók. 
https://falanszter.blog.hu/2018/05/05/titkos_foldalatti_gyar_a_dunakanyar_toveben

Minszkben jártam

Elfogadtam egy minszki meghívást, és az útra készülődve rákerestem néhány dologra. Az országról nem sokat tudtam, de ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, hiszen még a nevével is sok a bizonytalanság. A szovjet időkben Belorussziának hívtuk, ők maguk Belarusznak nevezik az országukat, és a magyar követségük is ezt a nevet használja. Találkoztam még a Fehéroroszország névvel is, ami az előbbi tükörfordítása. A főváros, Minszk nagyjából Budapest méretű, 2 millió körüli lakosa van. Azon a listán, ahol az európai fővárosokat aszerint rangsorolják, hogy mennyire jó ott élni, Tiranával holtversenyben az utolsó helyet foglalják el (a listát Bécs vezeti, Budapest a középtájon van). Megtudtam azt is, hogy a szovjet utódállamok közül ez az ország hasonlít a legjobban az egykori Szovjetunióra, aminek ékes bizonyítéka a jelenleg is használt, a valamikori Rákosi-címerre hasonlító címerük. 

Sok külföldi állítólag azért látogatja meg az országot, hogy a kommunista időkbe visszavezető időutazáson vegyenek részt.

Ennyi ismeret birtokában kíváncsian vártam a fehéroroszok fővárosának felfedezését. A repülőtéren az első benyomások igazolni látszottak a megtanultakat, valahogy így képzelem el az Észak-Koreába való belépést is. A határellenőrzést végző egyenruhás hölgy szúrós szemmel hasonlított össze az igazolványomban lévő fényképpel, majd következett az útlevél alapos vizsgálata. Először nagyítóval vizsgálta meg az okmányt, majd UV-fény alatt lapozta át aprólékosan az összes oldalt, végül a körmével próbált meg meggyőződni arról, hogy nem ragasztottam-e át a fotót. Miután mindent rendben talált, és kitöltöttem egy két példányos kérdőívet, beléphettem az országba.

Az első meglepetés a repülőtérről a városba vezető úton ért. Az autópálya kifogástalan állapotú volt, a lakott területeken kívüli részeken is fényesen kivilágítva. Szállodai szobám minden igényt kielégített, maga a szálloda is egy tetszetős modern épület volt. 

Másnap az elintézni valóim egy városszéli épületbe szólítottak, ahonnan látható volt, hogy itt hiányoznak a nálunk megszokott, a várost övező lepusztult lakóövezetek, a rendezett házak utolsó sora után a végeláthatatlan síkság következik.

A városi közlekedést 2x3 sávos sugárutak segítik, a kereszteződésekben aluljárókkal. Szemetet, graffitiket, hajléktalanokat, koldusokat nem láttam. A várakozásommal ellentétben Ladák és Moszkvicsok helyett a legismertebb japán és európai autómárkákkal találkoztam. Az újonnan épült városrészekben sokemeletes, modern toronyházak épülnek.

A második világháborúban a várost földig rombolták. A háború után kommunista mintavárost építettek fel, abban a stílusban, amit mostanában Sztálin-barokknak neveznek. Ennek egyik jellemző példája a szakszervezetek művelődési háza a városközpontban.

 Mellette található a Köztársasági palota modern épülete.

Az újraéledő vallásosság jegyében új templomokat is építenek, de a régiek közül is újra felépítettek néhányat.

Érdekes kontrasztot alkot az újra felépített néhány régi utca a sokemeletes panelházakkal.
.

Egy nagy bevásárlóközpontba is eljutottam, óriási árukínálattal. Az árak valamivel olcsóbbak mint nálunk, de a fizetések is jócskán elmaradnak a hazaiaktól. Az ottani rubelt többször leértékelték, az infláció évi 15% körüli. Jelenleg 1 belarusz rubel kb. 130 Ft-ot ér. Privatizáció nem volt, a termelőüzemek állami kézben maradtak. Az ország nyersanyagokban szegény, a gazdaság erősen függ Oroszországtól.

Összegezve a látottakat, a városban járva sokkal jobb körülményeket tapasztaltam, mint amilyenekre el voltam készülve. Rend és tisztaság tekintetében sokat tanulhatnánk tőlük.

(A fényképek saját felvételek)

Megsárgult képeslap

Nemrég valaki megkérdezte, hogy van-e valamilyen rejtett tehetségem. Se énekelni, se táncolni, de még fütyülni se nagyon tudok, a labdajátékokról nem is beszélve, így hát egy gyors ninccsel válaszoltam. Aztán a régi dolgaim között kutakodva találtam valamit, amire most újból rácsodálkoztam. A 60-as évek beatzenéjén felnőtt, földhözragadt mérnökemberként magam előtt is szinte hihetetlen, hogy valamikor - a mentségemre szolgáljon, hogy csak egyszer - magyar nóta szerző is voltam!

Úgy történt a dolog, hogy egy barátom néhány éve megosztott az internetes oldalán egy régi képeslapot, annak nemcsak a képes oldalát, ami nagybecskereki cukorgyárat ábrázolta, hanem a másik oldalára írt üzenetet is.

Egy bizonyos Baba számolt be rajta Juliska barátnőjének arról, hogy egy átmulatott éjszaka után elutazott Pista, a kedvese. Meglátva ezt, elindult a fantáziám, elképzeltem a százéves történetet, aminek a részleteit természetesen balladai homály fedte, és néhány rímbe szedett sorban megpróbáltam rekonstruálni az eseményeket. A versikém önálló életre kelt, eljutott egy dalszerzőhöz, aki megzenésítette, és a vajdasági Csörömpölő zenekar a műsorára is vette. Az előadásról videófelvétel is készült, így megmaradt az utókornak. Nézzétek-hallgassátok - képedjetek el!

Kempingnadrág

Hatfaludy Laci barátom megírta a történetünket, én csak a fotót találtam meg hozzá.

...

Emlékszik még valaki a közelmúltból erre a ruhadarabra?

Praktikus, többfunkciós viselet volt, színes, vékony vászonból készült rövidnadrág, alsónadrágszerű béléssel.

Lehetett benne az utcán közlekedni, víz közelébe kerülve szükség esetén strandolni, fürödni. Még nem az a bőszárú, térdig érő, vizesen ide-oda lengő idétlen gatya volt amit manapság fürdőző kövér férfiakról pocakjáról lóg le.

Nálunk pocak sem volt, a gatya jól mutatott, szárazon is, vizesen is.

A hetvenes évek közepén jártunk, július elején. Véget ért az egyetemi vizsgaidőszak.

András barátommal tervezgettük a nyarat. Mindkettőnknek maradt egy-egy utóvizsgánk, augusztus végi időponttal. Addig több mint másfél hónap!

Barátom gyűjtötte a használt vonatjegyeket. Egy szomszéd házaspár június végén ért haza bulgáriai nyaralásából, Andrásnak adták használt jegyeiket. Némi böngészés után kiderült, hogy a visszautat nem kezelték le. Jött az ötlet, időnk bőven az utóvizsgáig, nem akarunk többet tanulni, mint egy hetet, van két jegyünk Várna - Budapest útvonalra, vegyük meg az oda-jegyeket, vigyük el a kapott vissza-jegyeket, ami még három hétig érvényes, és induljunk a bolgár tengerpartra, amint lehet.

Kerítettünk két hátizsákot, apámtól elkértem ügyes, vállpántos, kétszemélyes sátrát. Két nap múlva már a vonaton ültünk.

Várna közelében, az Aranypart kempingben kaptunk helyet. Olcsó volt, ivóvíz csak ritkán folyt a csapból. Kit zavart? Itt a tenger! A sós fogmosás kifejezetten jó a fogínynek, ezt hirdették az otthoni reklámok a bolgár Pomorin fogkémet népszerűsítve. Az élelem olcsó volt, a bolgár lányok - bár némelyik enyhén bajuszosan - igen kedvesek voltak. Számukra a két vadonatúj kempinggatyában feszítő magyar fiú nyugatról jött vendégnek számított. 

Szóval jól éltünk, autóstoppal kirándultunk, ahová lehetett. A kirándulásokhoz állandó öltözékünk póló, a strandpapucs és a kempinggatya volt.

Elmentünk a negyven kilométerre fekvő Balcsikba . Itt megcsodáltuk a török időkből jó állapotban megmaradt török fürdőt, minaretet és rózsakerteket.

Visszafelé melegünk lett. kimentünk a városon kívüli tengerpartra fürödni egyet. Fürdőnadrág nem volt nálunk. Hogy ne kelljen majd vizesen stoppolni, egy elhagyatott részen letoltuk a gatyát, a pólóval együtt leraktuk egy part menti kőre, és beúsztunk a Fekete tengerbe.

Néhány perc múlva kifelé igyekezve, a part egyik kanyarulatánál megláttunk egy tanárnőt, és vele egy felénk tartó lány úttörőcsapatot. Legalább húszan voltak, 13 – 14 évesek lehettek.

Megálltunk a derékig érő vízben, ők pedig hamarosan elérték a kövön hagyott holmikat. Rövid nézelődés után meglátták a tulajdonosokat is. Megértették a helyzetet, nagy vihogás közben magukhoz vették a gatyákat, majd zászlóként integetve velük vidáman továbbálltak.
Akkor még nem tudtuk, hogy csajoknál ez az egyik legveszélyesebb kor - még semmit nem tudnak de mindenre képesek….

Ott álltunk megfürödve!

Elképzeltem magunkat, amint az országúton, nemes testrészünkkel integetve próbálunk visszajutni a kempinghez, autóstoppal. Önbizalmunk nem volt még akkora, hogy komoly esélyt adtunk volna a sikerre.

Egy ideig még gubbasztottunk a,vízben, vártuk vissza a lányokat. Mindenünk fázott, magán mérések szerint a víz egyre hidegebb lett, ki kellett jönnünk.

A pólót ágyékkötőként magunk előtt tartva, szégyenlősen osontunk a parton az országút felé.

Lányok sehol. Sokat mentünk már, amikor a parti ösvénytől vagy ötven méterre egy fán megpillantottuk a két kempingnadrágot. Gatyának régen örültek ennyire. Meg voltunk mentve!

A gonosz kis lényeknek nemcsak humoruk, lelkük is volt. Megtanultuk, hogy a kettő nem zárja ki egymást még csajoknál sem! Késő délutánra épségben visszaértünk a kempingbe.

Időnk még lett volna, pénzünk viszont egy hét alatt elfogyott. A maradék bolgár Levával, visszabuszoztunk a várnai vasútállomásra. Hazaindulásig volt még több mint egy óra, szétnézünk a közelben. Az állomástól nem messze egy zebrán mentünk át, amikor helyi busz zúgott felénk. Pesten megszoktuk, hogy a zebrán a gyalogosnak van előnye, így flegmán slattyogtunk át a túloldalra.

De ez nem Pest volt.

A virtuóz sofőrnek elég volt néhány másodperc, hogy egy kicsit lassítson, épp csak annyira, hogy kikerüljön bennünket, kihajoljon az ablakon, és közelünkbe érve, nagyot köpjön felénk.

Én voltam hozzá közelebb. Mesterlövészi pontossággal jobboldali fülem bemeneti nyílásába talált, majd barátságosan kiintett, gázt adott és elhúzott.

Alapvetően vidám embernek tartom magamat, javíthatatlan optimistának. Ha valamin lehet dühöngeni vagy mulatni, tízből kilencszer a röhögést választom.

Itt és ekkor nem volt kedvem röhögni. Beszélgetni támadt viszont kedvem a sofőrrel.

Egy közeli csapból folyó, vastartalmától vöröses színű vízzel kiöblögettem átmenetileg megsüketült fülemet, és sebesen visszaindultam a vasútállomáshoz, ahol a helyi buszok végállomása volt.

Ott vártam, vártam és vártam. De hiába, az emberem nem tűnt föl vonatunk indulásáig. Szerettem volna kicsit elbeszélgetni vele, olyan kommunikációs eszközökkel, amihez nem kellett volna folyékony bolgár nyelvtudás. Ez elmaradt. Bennem maradt. Sajnáltam.

A faluban, ahol felnőttem, az ilyen minőségű köpést „turhá”-nak hívtuk. Nagy elismerés illette azt, aki célba köpések gyakorlása közben ilyet tudott produkálni, ehhez hasonló pontosságal.

Volt tehát némi előéletem a témában. Értetően feltámadt kíváncsiságom, ami most már örökre kielégítetlen marad:

Mennyi idő alatt lehet megtanulni, robogó buszból, ilyen pontosan célba köpni?

Alkotótáborban

Elkísértem felségemet a nagybörzsönyi alkotótáborba, ahol a Szilágyi János vezetésével működő Spritusz művészcsoport színe-java volt jelen. Engem annyira nem érintett meg a művészkedés, hogy rendszeresen rajzoljak, fessek, de a hely szelleme azért hatott annyira rám, hogy kipróbáljam magam.
A tavalyi táborban már készítettem ugyan néhány krokit, de most beültem - életemben először - modellt rajzolni, ez lett az eredmény.

Feltettem a Facebookra, rögtön le is lett tiltva a kép. Az arányokkal tényleg van egy kis baj, a lábfeje kicsi lett, a feje meg nagy, ennyire fejlett lenne a face művészi érzéke? Vagy a meztelenséggel van bajuk? Majd kiderül, mert kísérletképpen Goya Meztelen Majáját tettem a helyére, meglátom, hogy annak mi lesz a sorsa.

Volt egy szabadon választható tematikus feladat: angyalok és démonok. Egy vízfestmény erejéig ebbe is beszálltam.

 Az "igazi" spirituszosok kipróbálták a szobrászkodást is, én lettem az áldozat, kiültem a kör közepére, hogy mintázzák meg a fejemet. Első lépés a halhatatlanság felé!

A végén ahány szobor, annyiféle arc nézett vissza ránk. Döntsétek el, hogy ez például kire hasonlít?

 Tippek voltak bőven, Bem apó, Kossuth Lajos, Horthy Miklós, Don Quijote, és még Mussolini neve is felmerült. Folytatás jövőre ugyanitt!

Kerekítés

Régen jártam már iskolába. Lehet, hogy elfelejtettem a kerekítés szabályait, ezért utánanéztem a Sulineten, az ötödik osztályos matek tudnivalók között. Ezt írják: "tízesre úgy kerekítünk, hogy a szám helyett a legközelebbi 10-zel osztható számot vesszük. Ha a szám 10-zel osztható, akkor ez maga a szám, ellenkező esetben a közelebbi 10-es szomszéd. Ha 5-re végződik a szám, akkor fölfelé kerekítünk, vagyis a nagyobb tízes szomszédját vesszük a szám helyett".
És hogy miért kellett ennek utánanézni?  Számlát kaptam a vízművektől, amiben ez áll: a számla összege: 1280 Ft, kerekítés: -1 Ft, fizetendő: 1279 Ft. Kereken. Az eszem újra megáll. Vajon hány millióból fejlesztették ezt a számlázó programot?

Hogyan őrizhetjük meg szellemi frissességünket?

A mondás szerint a jó pap holtig tanul. Bár nem vagyok pap, a 70. évemen túl beiratkoztam a kaliforniai egyetem online tanfolyamára, ami arról szólt, hogy hogyan használhatjuk ki minél hatékonyabban agyunk tanulási képességeit. Akkor tanultunk meg valamit igazán jól, ha másoknak is tovább tudjuk adni. Ezt kísérelem meg megtenni ezzel az írással, hátha más is kedvet kap a tanuláshoz.

Életkor és tanulás

Mára már megdőlt az a korábbi elképzelés, hogy ahogyan idősödünk, úgy csökken agyunkban az idegsejtek száma és vele együtt romlanak a szellemi képességeink. Valójában életünk végéig keletkeznek új idegsejtek, és a kapcsolatuk minősége (az ún. szinapszisok létrejöttével) tanulás útján korlátlanul fejleszthető. Ha rászánjuk magunkat a tanulásra, akkor olyan témát válasszunk, ami érdekes, és új kihívást jelent számunkra. Az internetes források számtalan ingyenes lehetőséget kínálnak, szinte bármilyen témában találhatunk e-könyveket, online tanfolyamokat, „webinárium”-okat. Én ezen az oldalon keresztül jutottam el a University of California kurzusára, ami a Tanuljunk meg tanulni címet viselte.

A nagy ellenség: a halogatás

Agyunk ösztönösen tiltakozik az olyan nemszeretem dolgok ellen, mint amilyen a tanulás is. A tiltakozás agyi mechanizmusa a fájdalom érzéséhez hasonló, azonban egyszerű technikák segíthetnek a kezdeti ellenérzés legyőzésében. Ha megvan már bennünk a kellő elszántság, akkor este, lefekvés előtt írjuk össze a másnapi tennivalóinkat. Nem kell tűzzel-vassal ragaszkodni a leírtakhoz, de a következő nap vége felé vegyük elő a listánkat, és nézzük meg, mi teljesült belőle. Gondolkodjunk el azon, hogy mi az, amit elvégeztünk, mi az, ami elmaradt, és miért. Még jobb, ha nem csak elgondolkodunk rajta, hanem kipipáljuk az előző napi listán, hogy mit végeztünk az eltervezettekből. Ha rászántuk magunkat a tanulásra, áldozzunk rá nem több, mint napi 25 percet. Keressünk egy kényelmes zugot magunknak, és zárjunk ki minden olyan körülményt, ami megzavarhat. Kapcsoljuk ki a telefonunkat, némítsuk el a számítógépen a közösségi oldalak üzeneteit is! Szinte minden háztartásban található egy konyhai időzítő, húzzuk fel 25 percre, és tegyük magunk mellé. 

Ezek a konyhai időmérők sokszor paradicsom alakúak, ezért a paradicsom olasz neve alapján „pomodoro”-nak hívják a világ sok részén ezt a technikai segédeszközt, ami esetünkben az iskolai óravégi kicsengetést helyettesíti. Agyunk ösztönös tiltakozását a kevésbé kellemes elfoglaltság ellen azzal nyomhatjuk el, ha valamilyen jutalmat is kitűzünk magunknak arra az esetre, amikor megszólal a csengő. Bármi lehet a jutalom: egy szelet csoki, egy séta a parkban, vagy a facebookos ismerőseink legújabb beírásainak az elolvasása, a lényeg az, hogy valami olyan legyen, ami egy kis örömet jelent számunkra.

Fókuszált és diffúz tanulás, rövid és hosszú távú memória

A tanulás bonyolult agyi folyamat. Amikor leülünk azzal az elhatározással, hogy most tanulni fogunk, és csak a tanulni valóra figyelünk, ezt fókuszált tanulásnak hívják. A megtanultak ilyenkor először az agyunk rövid távú memóriájába kerülnek, onnan kell áthelyezni őket a hosszú távú memóriába, hogy tartósan megmaradjanak. Ez tevékenység a kevésbé ismert, úgynevezett diffúz tanulás során történik. A diffúz tanulás közben nem kell koncentráltan figyelni, ellazult állapotban próbáljunk visszaemlékezni a fókuszált tanulás során megismert dolgokra. Zenehallgatás, séta, sportolás közben, vagy este elalvás előtt idézzük fel a tanultakat, az agykontrollosok erre mondják, hogy ilyenkor „lemennek alfába”. Ebben az állapotban nem csak a hosszú távú memóriába való áthelyezés folyik, hanem ilyenkor, gondolataink csapongása közben születnek meg az igazán kreatív ötletek, a frissen tanultaktól távol eső emlékeinkkel történő összekapcsolódások során.

A fókuszált és diffúz tanulás közti különbség leginkább egy flipper játékkal szemléltethető. A kilőtt golyó jelképezi a gondolatunkat, és az ütközők jelentik azt, amikor a gondolatunk kapcsolódik valamilyen régebbi vagy újabb emlékünkhöz. Intenzív, koncentrált tanulás esetén olyan flipper gépet képzeljünk el, ahol az ütközők sűrűn egymás mellett vannak, a gondolataink nem kalandoznak el távoli területekre. A diffúz tanulás ezzel szemben egy olyan flipper géphez hasonlít, ahol kevés, egymástól messzebb elhelyezett ütközőt találunk. A gondolataink ilyenkor szabadabban járnak, váratlanul szokatlan összefüggéseket, analógiákat fedezhetünk fel, ami hozzájárul ahhoz, hogy a megtanultak tartósan megmaradjanak az agyunkban. 

A megértés illúziója, a tanultak megerősítése

Sokszor előfordul, hogy olvasunk, hallunk valamit, és előjön bennünk az „aha” érzés, hogy hát persze, ez világos, így van, értem, ezzel nem kell már tovább foglalkozni. Aztán egy nap, vagy akárcsak egy óra múlva már el is felejtjük az egészet. Léteznek különböző technikák, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy megjegyezzük a dolgokat. Az emberi agy az évmilliók során úgy fejlődött ki, hogy a létfenntartáshoz, a táplálékszerzéshez, harchoz kapcsolatos dolgok ragadnak meg a fejünkben a legjobban. Ilyenek lehetnek az illatok, a színek, és a tájékozódással összefüggő dolgok, mint pl. a hely, az idő, az irány. Az elvontabb dolgokat, például a matematikai összefüggéseket sokkal nehezebb megjegyezni, és könnyebben el is felejtjük őket. A fejünkben meglévő, jól ismert emlékeket egyféle ruhafogasnak használva összekapcsolhatjuk őket a megjegyezni kívánt új dolgokkal. Például én úgy jegyeztem meg a PIN kódomat, hogy a fejemben összekapcsoltam két budapesti villamosvonallal, és a számok megjegyzése helyett arra emlékeztem vissza, hogy a város melyik részéből hová, milyen járatokkal szeretnék eljutni. Más módszerek is léteznek a számok megjegyzésére, erre jó példa a pi szám értéke. Az iskolában belénk verték a közelítő értéket, pi = 3,14. A pontos érték azonban egy végtelen hosszú számsorozat, amelyben a számjegyek rendszertelenül ismétlődnek. A további számjegyek megjegyzésére szolgálnak a pi-versek, ahol egy értelmes szövegben a szavak betűinek száma adja ki az egyes számjegyeket. 12 tizedesjegyet például ezzel a mondattal jegyezhetünk meg:

Nem a régi s durva közelítés, mi szótól szóig így kijön betűiket számlálva.

3,     1   4     1   5         9            2     6         5      3    5         8             9

A Szász Pál matematikus nevéhez fűződő szöveg tovább is folytatódik, egészen 30 jegyig, akit érdekel, az a fenti linken megtalálhatja.

Egy hasonló technika az összefüggések megjegyzésében is segíthet. Villamosmérnök vagyok, ezért a szakmám egyik alapvető összefüggését, az Ohm törvényt választottam ennek illusztrálására. Úgy gondolom, hogy sokan már el is felejtették a képletet azóta, hogy a fizikaórára be kellett magolnunk, ezért most leírom az összefüggést:

U = R · I

ahol U a feszültség, R az ellenállás, és I az áramerősség. Hogyan lehet ezt fejben tartani? Keressünk ezekkel a betűkkel kezdődő szavakat, és minél képtelenebb, szürreálisabb lesz az eredmény, annál jobb, mert a furcsa dolgok jobban megragadnak a fejünkben. U, mint uborka, R mint repül, I mint iskola. Képzeljünk el egy nagy szárnyas uborkát, ahogy az iskolába repül. Ha ügyesek vagyunk, akár le is rajzolhatjuk, akkor még jobban fogunk emlékezni rá.