Minszkben jártam

Elfogadtam egy minszki meghívást, és az útra készülődve rákerestem néhány dologra. Az országról nem sokat tudtam, de ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, hiszen még a nevével is sok a bizonytalanság. A szovjet időkben Belorussziának hívtuk, ők maguk Belarusznak nevezik az országukat, és a magyar követségük is ezt a nevet használja. Találkoztam még a Fehéroroszország névvel is, ami az előbbi tükörfordítása. A főváros, Minszk nagyjából Budapest méretű, 2 millió körüli lakosa van. Azon a listán, ahol az európai fővárosokat aszerint rangsorolják, hogy mennyire jó ott élni, Tiranával holtversenyben az utolsó helyet foglalják el (a listát Bécs vezeti, Budapest a középtájon van). Megtudtam azt is, hogy a szovjet utódállamok közül ez az ország hasonlít a legjobban az egykori Szovjetunióra, aminek ékes bizonyítéka a jelenleg is használt, a valamikori Rákosi-címerre hasonlító címerük. 

Sok külföldi állítólag azért látogatja meg az országot, hogy a kommunista időkbe visszavezető időutazáson vegyenek részt.

Ennyi ismeret birtokában kíváncsian vártam a fehéroroszok fővárosának felfedezését. A repülőtéren az első benyomások igazolni látszottak a megtanultakat, valahogy így képzelem el az Észak-Koreába való belépést is. A határellenőrzést végző egyenruhás hölgy szúrós szemmel hasonlított össze az igazolványomban lévő fényképpel, majd következett az útlevél alapos vizsgálata. Először nagyítóval vizsgálta meg az okmányt, majd UV-fény alatt lapozta át aprólékosan az összes oldalt, végül a körmével próbált meg meggyőződni arról, hogy nem ragasztottam-e át a fotót. Miután mindent rendben talált, és kitöltöttem egy két példányos kérdőívet, beléphettem az országba.

Az első meglepetés a repülőtérről a városba vezető úton ért. Az autópálya kifogástalan állapotú volt, a lakott területeken kívüli részeken is fényesen kivilágítva. Szállodai szobám minden igényt kielégített, maga a szálloda is egy tetszetős modern épület volt. 

Másnap az elintézni valóim egy városszéli épületbe szólítottak, ahonnan látható volt, hogy itt hiányoznak a nálunk megszokott, a várost övező lepusztult lakóövezetek, a rendezett házak utolsó sora után a végeláthatatlan síkság következik.

A városi közlekedést 2x3 sávos sugárutak segítik, a kereszteződésekben aluljárókkal. Szemetet, graffitiket, hajléktalanokat, koldusokat nem láttam. A várakozásommal ellentétben Ladák és Moszkvicsok helyett a legismertebb japán és európai autómárkákkal találkoztam. Az újonnan épült városrészekben sokemeletes, modern toronyházak épülnek.

A második világháborúban a várost földig rombolták. A háború után kommunista mintavárost építettek fel, abban a stílusban, amit mostanában Sztálin-barokknak neveznek. Ennek egyik jellemző példája a szakszervezetek művelődési háza a városközpontban.

 Mellette található a Köztársasági palota modern épülete.

Az újraéledő vallásosság jegyében új templomokat is építenek, de a régiek közül is újra felépítettek néhányat.

Érdekes kontrasztot alkot az újra felépített néhány régi utca a sokemeletes panelházakkal.
.

Egy nagy bevásárlóközpontba is eljutottam, óriási árukínálattal. Az árak valamivel olcsóbbak mint nálunk, de a fizetések is jócskán elmaradnak a hazaiaktól. Az ottani rubelt többször leértékelték, az infláció évi 15% körüli. Jelenleg 1 belarusz rubel kb. 130 Ft-ot ér. Privatizáció nem volt, a termelőüzemek állami kézben maradtak. Az ország nyersanyagokban szegény, a gazdaság erősen függ Oroszországtól.

Összegezve a látottakat, a városban járva sokkal jobb körülményeket tapasztaltam, mint amilyenekre el voltam készülve. Rend és tisztaság tekintetében sokat tanulhatnánk tőlük.

(A fényképek saját felvételek)