A titkosrendőr bukása - 1. rész

 

Arató András

A titkosrendőr bukása

 

Péter Gábor története

Péter Gábor – született Eisenberger Benjámin – egy szürke hajnalon látta meg a napvilágot, egy olyan világban, ahol a nélkülözés nem kivétel, hanem a mindennapok része volt. Egy nyomor sújtotta, kis lakásban nőtt fel, ahol a kenyér héját is becsben tartották. Két testvér kísérte az élet rögös ösvényén; közülük az egyik, mikor 1926-ban apjuk meghalt, nem látott más kiutat, mint hogy az óceán túlpartjára, Amerikába meneküljön a szegénység elől.

Benjámin élete is hamar küzdelmekkel kezdődött. Három és fél elemit végzett csupán, aztán korán a kétkezi munka világába taszította az élet: szabóinas lett. A műhelyek fülledt félhomályában, varrógépek monoton kattogása között tanulta meg a világ rideg törvényeit. Tüdőbetegsége azonban megálljt parancsolt a hajszának. Tizenhat évesen már a katonák sorába hívták, fiatal testét azonban gyorsan felőrölte a betegség – kétszer is fél évre gyógykezelésre kényszerült. A Budakeszi szanatórium hűvös szobáiban, ahol a fenyők susogása altatta az álmatlanokat, Benjámin – vagy, ahogy egyre többen kezdték szólítani, Gábor – hosszú hónapokat töltött mozdulatlanul. Itt fedezte fel az olvasás vigasztaló erejét: könyveken keresztül szárnyalt ki a betegágy börtönéből.

Huszonhárom évesen, mikor a legtöbben még az élet kapujában álltak, ő már elkötelezte magát egy eszme mellett. A szegénység, a szenvedés, a társadalmi igazságtalanság nem hagyta nyugodni. 24 évesen teljes szívvel és lélekkel csatlakozott a munkásmozgalomhoz, ahol először a Magyarországi Szociáldemokrata Párt soraiban talált otthonra. De a forradalmi láz, amely a húszas-harmincas évek Európájában tombolt, nem tartotta sokáig ott. 1931-től már a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) tagja lett.

Az illegális tevékenység mindennapjai veszélyekkel voltak átszőve. Gábor vakmerően hordozta a Vörös Segély, a Vörös Villamos és az Új Március című tiltott lapokat, mint titkos üzeneteket egy láthatatlan háború frontvonalán. Minden szórólap, amit eljuttatott egy reménykedő munkáshoz, minden összeesküvés, amin részt vett, egy új világ ígéretét hordozta – és egy újabb börtönbüntetés rémét.

1932 forró nyarán Moszkva hívta őt magához. A Nemzetközi Vörös Segély világkongresszusára küldték, ahol a Kreml árnyékában, Lenin öröksége felett esküt tettek egy szebb jövőre. Talán itt, a Vörös tér kockakövei között szőtték meg azt a hálót, amely később egész Kelet-Európát átfonta.

Hazatérése után Gábor hamarosan a Vörös Segély magyarországi vezetőségének tagja lett. De az évek nem kedveztek az ügynek: 1935 végén letartóztatták. Első fokon három hónap börtönre ítélték – de a sors, vagy talán egy ügyes ügyvéd, másodfokon felmentette. Ám a nyugalom csak illúzió volt: 1936-tól, miután a KMP központi utasításra megszűnt, Gábor nem vonult vissza. Folytatta munkáját a segélyszervezetben és a szabók szakszervezetében.

A történelem kereke nem állt meg. Amikor a KMP ismét működni kezdett, Péter ott volt az elsők között. Ám a rendőrség nem felejtett. 1940 tavaszán több mint 800 társával együtt őt is letartóztatták – és feleségét is. A börtönök rideg falai között nemcsak a szabadságukat vették el, hanem gyakran a méltóságukat is. Gábor embertelen bánásmódot szenvedett el, de hajlíthatatlan maradt.

1942 őszén újabb vádak érték. Már nem volt választása: a földalatti világba kényszerült, bujkálnia kellett. Egy sötét, esős éjszakán, mikor az utcákon csak a rendőrök bakancsának csattogása visszhangzott, Gábor megsemmisítette valódi iratait. Ekkor született meg újra, álnéven, új reményekkel.

A német megszállás 1944-ben még sötétebb időket hozott. Miközben Budapest utcáin Gestapo-autók cirkáltak, és az árulás a levegőben lógott, Demény Pál, a kommunista mozgalom egyik legerősebb figurája, új feladatot adott neki. Hamis papírokkal, új névvel – és az életéért futva – Gábor ismét a harc élére állt.

És miközben a város lángolt, miközben a Dunába lőttek ártatlanokat, Péter Gábor egy másik harcot vívott: a túlélés, az eszme és a jövő harcát.

*

A német megszállás idején Budapest levegője súlyos volt a félelemtől és árulástól. A város macskakövei vért ittak, az ablakok mögött fojtott suttogások terjedtek, mintha maga a város is vissza akarta volna tartani a lélegzetét. Péter – már új nevén – árnyékként mozgott ebben a városban, amelyet bombák ráztak meg és titkosügynökök figyeltek. Megtanult a fényektől távol maradni, megtanulta, hogy egy eldobott cigarettacsikk, egy rosszkor tett mozdulat egyenlő lehet a halállal.

Amikor 1945 tavaszán a szovjet tankok lánctalpaikkal letaposták Budapest utolsó védőit, Gábor már készen állt. A régi rend romjain új világot kellett építeni – és ehhez a kommunisták olyan embereket kerestek, akikben nemcsak a hit, de a könyörtelenség is megvolt.

Péter Gábor feladata világos volt: meg kellett teremteni az új hatalom védelmi pajzsát, egy olyan titkosrendőrséget, amely előtt senki sem volt biztonságban. Így született meg az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH – a rettegett gépezet, amely suttogásból vádat, barátságból árulást, kétkedésből halálos ítéletet kovácsolt.

Péter, a hajdani szabóinas, aki valaha sápadtan köhögött a budakeszi fenyvesek között, most már miniszteri rangban irányította a félelmet. Irodája ablakából rálátott a városra, amely most már az ő birodalma volt. Az arca gyakran mozdulatlan volt, mint egy szoboré, csak a szemeiben vibrált az a sötét tűz, amely nem ismert megbocsátást.

Az ÁVH nem válogatott eszközeiben. A pincékben, ahol korábban a bort tárolták, most vallatások folytak. Az éjszaka leple alatt fekete autók álltak meg házak előtt, és akik elmentek velük, gyakran soha többé nem tértek vissza. Barátok, családtagok, kollégák fordultak egymás ellen, mert a félelem mérgezték meg a bizalmat.

És Péter mindennek a közepén állt.

Nem kegyetlenségből tette, amit tett – legalábbis így hitte. A forradalom gyermeke volt, aki azt tanulta meg, hogy a cél szentesíti az eszközt. Minden egyes bebörtönzés, minden egyes kihallgatás egy új világ építését szolgálta. Vagy legalábbis ezt ismételgette magának, amikor az éjszakák csendjében, egyedül maradva, néha mégis felsejlett előtte azoknak az embereknek az arca, akik egyetlen szóval tűntek el az örök homályba.

1949-ben a hatalom csúcsára ért. Rákosi Mátyás, a párt első embere, teljes bizalmát élvezte. Az ÁVH kezében összpontosult az ország összes titka, bűne és félelme. Péter úgy mozgott a hatalom színpadán, mint egy karmester, aki egy disszonáns szimfóniát vezényel: letartóztatások, kihallgatások, koncepciós perek végtelen sora.

1953, Sztálin halála után változni kezdett a széljárás. A párt vezetése, érzékelve a feszültséget és a gyűlöletet, amely az ÁVH körül kavargott, úgy döntött, hogy bűnbakot keres. És ki lehetett volna alkalmasabb, mint Péter Gábor, a rendszer vaskezű szolgája?