A budai hegyek mögött lassan ereszkedett alá a nap, szétkenve az égen az őszi alkony aranyló és bíbor színeit. A levegő hűvös volt, de még nem csípős; az ablak nyitva maradt, hadd szálljon be a szobába a rozsdaszagú, avarral teli este.
Péter Gábor egy kopott fotelben ült, rongyos plédet terítve a térdére. Kezében egy régi könyvet tartott, de már percek óta nem lapozott. A betűk összeolvadtak a szemében, és a gondolatai messzire sodródtak – nem is a könyv sorai között, hanem az élet elmosódott, keserédes képei között bolyongott.
Kint az utcán fiatalok nevetgéltek, az iskolatáskák súlya ellenére könnyed léptekkel szaladtak lefelé a dombon. Péter hallotta őket, de nem irigyelte már azt az életkedvet. Tudta, hogy az idő, amit neki szántak, lejárt. Csak emlékek maradtak: szürke kabátos alakok a ködben, titkos találkozók suttogása, hideg irodák neonfénye, és egy-egy elkapott pillantás a letartóztatottak szemében – a félelem és a gyűlölet torz tükörképei.
Az asztalon egy fénykép állt kicsi, olcsó keretben. Egy régi csoportkép: fiatal, mosolygó emberek, összebújva egy gyűlés után, talán 1930-ban. Mindenki tele volt hittel, lendülettel. Akkor még úgy hitték, hogy valóban megválthatják a világot.
Péter hosszan nézte a képet. Sokukat már régen elvitte a háború, a megtorlás, a saját eszméik árulása. És ő – aki valaha az igazság nevében indult harcba – végül maga is azok közé került, akiket a történelem majd a bűnösök közé sorol.
Az ágy melletti komód fiókjában egy régi iratcsomó lapult. Egyik este, amikor különösen fáradtnak érezte magát, elővette, és hosszasan nézegette az iratokat: rendőrségi jelentések, titkos jelentők listái, elfeledett nevek és kódok. Mindegyik egy-egy sors, amit valaha irányított, elpusztított vagy megmentett – néha egyszerre.
Most azonban nem nyúlt a fiókhoz. Minek is? Már nem volt kinek beszámolnia, sem kinek bizonyítania.
Az orvosok megmondták: a szíve gyenge, a tüdeje beteges, az idegei pedig szétfoszlottak, mint egy régi zászló a szélben. Már nem számított, hány napja, hány hónapja van még hátra. Az idő már nem fenyegette – inkább megnyugtatta.
Este, amikor leszállt a sötétség, Péter Gábor odalépett az ablakhoz. A város fényei úgy vibráltak a távolban, mint apró, széttört csillagok. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és magában felidézte azt a napot, amikor először lépte át a pártház küszöbét – tele reménnyel, dühvel és a változás vágyával.
Akkor még nem tudta, hogy a forradalmak nem új világot teremtenek – csak új börtönöket.
Sóhajtott egyet, hosszan, elnyújtva. A szobában csak a saját lélegzete hallatszott, és a falióra halk ketyegése. A régi harcos most már csak egy magányos öregember volt, akit a történelem elhagyott.
Ahogy az ablaknál állt, mintha látta volna maga előtt a régi társakat. Néhányan felemelt ököllel, néhányan lehajtott fejjel. De mind ugyanazt keresték: valami jobb jövőt.
Péter lassan visszaült a fotelbe. Behunyta a szemét, és az éjszaka sötétje végül csendesen magához ölelte – mint egy régi barát, aki nem kérdez többé semmit.
Odakint a szél felkapott egy elsárgult falevelet, és messze, messze vitte, amerre az emlékezés már nem érhetett utána.
Péter Gábor története nem egyszerű. Nem hős és nem is egyszerűen bűnös. Egy ember volt, aki hitt valamiben, majd a hit nevében tettei súlya alatt roppant össze. Egy árva gyerek, aki világot akart változtatni – és egy hatalmi gépezet kegyetlen láncszeme lett.
És amikor végül, 1993-ban örökre lehunyta a szemét, alig néhány soros hír szólt róla az újságokban. A történelem könyörtelen sodra már régen továbbhaladt rajta. De valahol, a budakeszi fenyvesek alatt, ahol gyerekként álmodott a szabadságról, talán még most is ott lebeg egy fiatal fiú lelke – aki még nem tudta, mit tartogat számára az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése