Kempingnadrág

Hatfaludy Laci barátom megírta a történetünket, én csak a fotót találtam meg hozzá.

...

Emlékszik még valaki a közelmúltból erre a ruhadarabra?

Praktikus, többfunkciós viselet volt, színes, vékony vászonból készült rövidnadrág, alsónadrágszerű béléssel.

Lehetett benne az utcán közlekedni, víz közelébe kerülve szükség esetén strandolni, fürödni. Még nem az a bőszárú, térdig érő, vizesen ide-oda lengő idétlen gatya volt amit manapság fürdőző kövér férfiakról pocakjáról lóg le.

Nálunk pocak sem volt, a gatya jól mutatott, szárazon is, vizesen is.

A hetvenes évek közepén jártunk, július elején. Véget ért az egyetemi vizsgaidőszak.

András barátommal tervezgettük a nyarat. Mindkettőnknek maradt egy-egy utóvizsgánk, augusztus végi időponttal. Addig több mint másfél hónap!

Barátom gyűjtötte a használt vonatjegyeket. Egy szomszéd házaspár június végén ért haza bulgáriai nyaralásából, Andrásnak adták használt jegyeiket. Némi böngészés után kiderült, hogy a visszautat nem kezelték le. Jött az ötlet, időnk bőven az utóvizsgáig, nem akarunk többet tanulni, mint egy hetet, van két jegyünk Várna - Budapest útvonalra, vegyük meg az oda-jegyeket, vigyük el a kapott vissza-jegyeket, ami még három hétig érvényes, és induljunk a bolgár tengerpartra, amint lehet.

Kerítettünk két hátizsákot, apámtól elkértem ügyes, vállpántos, kétszemélyes sátrát. Két nap múlva már a vonaton ültünk.

Várna közelében, az Aranypart kempingben kaptunk helyet. Olcsó volt, ivóvíz csak ritkán folyt a csapból. Kit zavart? Itt a tenger! A sós fogmosás kifejezetten jó a fogínynek, ezt hirdették az otthoni reklámok a bolgár Pomorin fogkémet népszerűsítve. Az élelem olcsó volt, a bolgár lányok - bár némelyik enyhén bajuszosan - igen kedvesek voltak. Számukra a két vadonatúj kempinggatyában feszítő magyar fiú nyugatról jött vendégnek számított. 

Szóval jól éltünk, autóstoppal kirándultunk, ahová lehetett. A kirándulásokhoz állandó öltözékünk póló, a strandpapucs és a kempinggatya volt.

Elmentünk a negyven kilométerre fekvő Balcsikba . Itt megcsodáltuk a török időkből jó állapotban megmaradt török fürdőt, minaretet és rózsakerteket.

Visszafelé melegünk lett. kimentünk a városon kívüli tengerpartra fürödni egyet. Fürdőnadrág nem volt nálunk. Hogy ne kelljen majd vizesen stoppolni, egy elhagyatott részen letoltuk a gatyát, a pólóval együtt leraktuk egy part menti kőre, és beúsztunk a Fekete tengerbe.

Néhány perc múlva kifelé igyekezve, a part egyik kanyarulatánál megláttunk egy tanárnőt, és vele egy felénk tartó lány úttörőcsapatot. Legalább húszan voltak, 13 – 14 évesek lehettek.

Megálltunk a derékig érő vízben, ők pedig hamarosan elérték a kövön hagyott holmikat. Rövid nézelődés után meglátták a tulajdonosokat is. Megértették a helyzetet, nagy vihogás közben magukhoz vették a gatyákat, majd zászlóként integetve velük vidáman továbbálltak.
Akkor még nem tudtuk, hogy csajoknál ez az egyik legveszélyesebb kor - még semmit nem tudnak de mindenre képesek….

Ott álltunk megfürödve!

Elképzeltem magunkat, amint az országúton, nemes testrészünkkel integetve próbálunk visszajutni a kempinghez, autóstoppal. Önbizalmunk nem volt még akkora, hogy komoly esélyt adtunk volna a sikerre.

Egy ideig még gubbasztottunk a,vízben, vártuk vissza a lányokat. Mindenünk fázott, magán mérések szerint a víz egyre hidegebb lett, ki kellett jönnünk.

A pólót ágyékkötőként magunk előtt tartva, szégyenlősen osontunk a parton az országút felé.

Lányok sehol. Sokat mentünk már, amikor a parti ösvénytől vagy ötven méterre egy fán megpillantottuk a két kempingnadrágot. Gatyának régen örültek ennyire. Meg voltunk mentve!

A gonosz kis lényeknek nemcsak humoruk, lelkük is volt. Megtanultuk, hogy a kettő nem zárja ki egymást még csajoknál sem! Késő délutánra épségben visszaértünk a kempingbe.

Időnk még lett volna, pénzünk viszont egy hét alatt elfogyott. A maradék bolgár Levával, visszabuszoztunk a várnai vasútállomásra. Hazaindulásig volt még több mint egy óra, szétnézünk a közelben. Az állomástól nem messze egy zebrán mentünk át, amikor helyi busz zúgott felénk. Pesten megszoktuk, hogy a zebrán a gyalogosnak van előnye, így flegmán slattyogtunk át a túloldalra.

De ez nem Pest volt.

A virtuóz sofőrnek elég volt néhány másodperc, hogy egy kicsit lassítson, épp csak annyira, hogy kikerüljön bennünket, kihajoljon az ablakon, és közelünkbe érve, nagyot köpjön felénk.

Én voltam hozzá közelebb. Mesterlövészi pontossággal jobboldali fülem bemeneti nyílásába talált, majd barátságosan kiintett, gázt adott és elhúzott.

Alapvetően vidám embernek tartom magamat, javíthatatlan optimistának. Ha valamin lehet dühöngeni vagy mulatni, tízből kilencszer a röhögést választom.

Itt és ekkor nem volt kedvem röhögni. Beszélgetni támadt viszont kedvem a sofőrrel.

Egy közeli csapból folyó, vastartalmától vöröses színű vízzel kiöblögettem átmenetileg megsüketült fülemet, és sebesen visszaindultam a vasútállomáshoz, ahol a helyi buszok végállomása volt.

Ott vártam, vártam és vártam. De hiába, az emberem nem tűnt föl vonatunk indulásáig. Szerettem volna kicsit elbeszélgetni vele, olyan kommunikációs eszközökkel, amihez nem kellett volna folyékony bolgár nyelvtudás. Ez elmaradt. Bennem maradt. Sajnáltam.

A faluban, ahol felnőttem, az ilyen minőségű köpést „turhá”-nak hívtuk. Nagy elismerés illette azt, aki célba köpések gyakorlása közben ilyet tudott produkálni, ehhez hasonló pontosságal.

Volt tehát némi előéletem a témában. Értetően feltámadt kíváncsiságom, ami most már örökre kielégítetlen marad:

Mennyi idő alatt lehet megtanulni, robogó buszból, ilyen pontosan célba köpni?