A Parlament hűvös márványpadlója felett hosszú folyosók kanyarogtak, mint valami rideg labirintus. Az ablakok előtt vastag, nehéz függönyök lógtak, tompítva a kinti, szürke fényt. Péter Gábor katonás léptekkel haladt előre, de szíve ritmustalanul vert a mellkasában. A találkozóra nem hivatalos meghívót kapott, hanem egy rövid, személytelen üzenetet: „Rákosi elvtárs beszélni kíván magával. 16:00, I. emelet.”
Az ajtó előtt két ÁVH-s állt. Péter ismerte őket – valaha az ő parancsára kapták meg uniformisukat. Most azonban nem köszöntöttek, csak félreálltak szó nélkül, mint két szobor.
Belépett.
A szoba hatalmas volt, de a súlyos bútorok, a könyvespolcok, az óriási térképek szinte fojtogatták. Az ablakok zárva voltak, a levegő áporodott, dohányfüsttel keveredett. Az asztal mögött, a székében kissé hátradőlve, ott ült Rákosi Mátyás. A mosolya keserű volt, mint egy túlérett gyümölcs.
– Üljön le, Péter elvtárs – mondta halkan, majd egy pillanatig az iratokkal babrált előtte, mintha mérlegelné, milyen hangot üssön meg.
Péter némán engedelmeskedett. A széket úgy húzta maga alá, hogy ne csikorogjon, de így is úgy érezte, minden mozdulata hangos visszhangot ver a falak között.
– Tudja, miért hívtam? – kérdezte Rákosi, miközben végre felemelte a fejét, és egyenesen Péter szemébe nézett.
– Sejtem, elvtárs – felelte Péter, próbálva színtelen hangot megütni.
Egy pillanatnyi csend következett. Csak az óra ketyegése hallatszott a sarokból, mint egy ideges ujj kopogása.
– Túl nagy hatalom összpontosult a kezében – mondta Rákosi végül, s a hangjában már nem volt harag, csak valami fáradt elhatározás. – Az emberek félnek magától. És az emberek félelme előbb-utóbb ránk is átragad.
Péter nem válaszolt. Tudta, hogy nincs értelme mentegetőzni. Tudta, hogy a kártyákat már régen lejátszották.
Rákosi előrehajolt, arca most szinte bizalmas közelségbe került.
– Mi építjük az új világot, Péter. De egy házat nem lehet úgy felhúzni, hogy közben a gerendák roskadoznak a saját súlyuk alatt. Érti, mire célzok?
Péter bólintott. Hideg verítékcseppek gyűltek a homlokán.
– Lesz helye az ügynek, ha csendesen visszavonul – folytatta Rákosi. – De ha ellenkezik... akkor maga is csak egy lesz a múlt árnyai közül, amelyeket eltüntetünk.
Ez már nem fenyegetés volt. Nem kiabáltak, nem vertek az asztalra. Csak egyszerű bejelentés – mint amikor egy orvos közli a beteggel a diagnózist: nincs remény.
Péter felállt. Tudta, hogy a beszélgetés véget ért, és tudta, hogy a döntés nem az övé. Egyetlen szó nélkül meghajtotta a fejét, tisztelettudóan, szinte udvariasan – és kilépett az ajtón.
A folyosó most még hosszabbnak tűnt. Minden lépése visszhangzott a kövezeten, mintha maga a múlt verte volna vissza a hangját. Tudta, hogy amit maga mögött hagyott, az nemcsak egy iroda volt, hanem a hatalom trónja is, amelyet vérrel, árulással és félelemmel épített fel – és amely most, egyetlen kézmozdulatra, kártyavárként omlott össze.
Odakint, a Duna partján, lassan sötétedett. A víz felszínén a vöröslő alkonyat fényei reszkettek – mintha az egész város egyetlen lángoló tükörben égett volna el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése