100 évest köszöntöttem

Júlia egy újpesti idősotthon lakója, aki ma ünnepelte századik születésnapját. Már régóta készült rá, többször elmondta, hogy milyen nevezetes nap közeledik. Eddig még soha nem beszéltem százévessel, most bepótoltam. Korábban már tisztáztuk, hogy ő nem Julika néni, van neki tisztességes szép neve, hívjam Júliának. Már nem nagyon kel fel az ágyából, de még mindig értelmesen el lehet vele beszélgetni. Most a régi időkről kérdezgettem, elmesélte, hogy valamikor Szentesen lakott és egy vendéglőben dolgozott. Ha kellett, akkor birkákat is nyírt, mert azt a munkát jól fizették. A beszélgetés után megkérdeztem, megengedi-e, hogy egy fényképet készítsek róla. Örömmel megengedte, csak azt kérte, hogy várjak egy kicsit amíg megfésülködik, mert kócosan mégsem lehet a fényképezőgép lencséje elé állni. Elkészült a kép, egy kicsit kicsicsáztam, aztán ha legközelebb találkozunk, viszek neki egy másolatot ajándékba.

Doktori cím jutányos áron

Érd határában lemeszelt egy rendőrkommandó. Legalább nyolcan írták munkaversenyben a büntető csekkeket, az utat mindkét irányban elzárva. Én sem úsztam meg csekk nélkül, még szerencse, hogy ötezer forinttal megúsztam. Viszont ezért az ötezerért ott  helyben megkaptam a doktori címet, ez azért nem semmi!
Az érdekes az, hogy a Dr már előre volt nyomtatva a cetlire. Annak bizonyítására, hogy nem csak a levegőbe beszélek, ideteszem a bizonyító erejű fényképet. Még gondolkodom rajta, hogy bekeretezzem-e a papírt és felakasszam a falra, ahogy ez a jobbfajta oklevelekkel szokásban van.

Úttörő áruház

A Facebook Szubjektív nosztalgia oldalán esett szó az egykori Úttörő Áruházban lévő aranyhalas medencéről, Kovács Margit munkájáról.
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=265478543589231&set=a.264944260309326.1073741835.173134966156923&type=3&theater
Egy bejegyzésből megtudtuk, hogy bár az áruház már régen nincs meg, a medence megmaradt, eredeti helyétől nem messze, egy irodaház belső udvarán látható. Akkor megígértem, hogy fényképezőgéppel felszerelve megkeresem, amire most sikerült sort keríteni (jó melegben).
Jöjjönek tehát a képek:

A medence jelenlegi helye

A felirat szerint szökőkút volt, én nem emlékszem rá, hogy valaha is szökött volna benne a víz

Üvegpiramis, csak egy kicsit kisebb, mint a Louvre 

Koreában akkor éppen háborúztak

Európa: úttörő áll a Balkánon, kaszával? vagy örsi zászlóval?

Afrika: talán gyapotot szedő gyerek

Moszkva, a Kreml tornya, messzire világító vörös csillaggal

Vidám szovjet úttörő

Ausztrália még megvan. Amerika mintha nem is létezne, hiába keresem.

Kincseink 4. - Kempingezés

Amikor 3 évenként 70 dollárral lehetett nekivágni a nagyvilágnak, nagyon be kellett osztani azt a kis pénzt. Kempingben sátoroztunk, és ezen a kis petróleum főzőn melegítettük meg a Trabant csomagtartójában, otthonról hozott Globus konzerveket. A kerti szerszámoskamra polcán találtam meg most a főző dobozát, amit évtizedek óta nem nyitott már ki senki. Meglepődtem, hogy milyen jó állapotban, fényesen csillogóan maradt meg a szerkentyű. Úgy fényképeztem le, ahogy találtam, nem kellett semmit sem tisztítani rajta. Valószínűleg még ma is működne.

Kincseink 3. Az én városom

Gyerekkoromban, az ötvenes évek elején még nem nagyon lehetett az üzletekben játékokat kapni. Apukám kartonpapírból egy egész várost készített, ami az Andrásváros nevet kapta. Volt benne vár, színház, templom, iskola, vasútállomás, és minden, ami kell. Sok kis papírház nem élte túl az eltelt évtizedeket, de jónéhány máig megmaradt.

 

Kincseink - 2. Játékok

Folytatom a kincskeresést, a könyvespolc után következik a játékos fiók.

A Gazdálkodj okasan játékmezejét már sokan és sokszor feltették a netre, én mos a dobozát és a doboz tartalmát mutatom meg.

Ez egy későbbi társasjáték, a 70-es években jelenhetett meg.

Kincseink - 1. Könyvek

Egy padlás, egy pince, vagy egy nyaraló eldugott zuga mindig tele van kincsekkel. Ezen az első kánikulai hétvégén elővettem a fényképezőgépet, és körülnéztem a hétvégi házunkban. Először a könyvespolc sarkában megbújó mesekönyveket fotóztam le.

8-12 éveseknek. Félvászonkötésben 28 Ft. Megjelent: 1956

Kispajtásoknak, úttörrőknek. 25 Ft. Megjelent: 1955

Palladis Rt kiadása, évszám nélkül. A hátsó borítón valószínűleg sk. rajzommal :-)

Azt, hogy ki volt a nagyhajú Bözsi, már a feledés jótékony homálya borítja.

6-7 éveseknek. Kötve 12, fűzve 8 Ft. Megjelent: 1955

18 Ft, megjelent 1954-ben

Megjelent 1957-ben, 22 Ft. Egy oldal képét is ideteszem a rajziskolából:

Nagyapám boltja

Az előző bejegyzésben közreadtam egy történetet nagyapámról, aki a két háború között Zentán volt kereskedő. A boltja nem akármilyen falusi kis bolt volt, ideteszek néhány képet róla, az 1920-as évek közepén készülhettek. A ház falára festett képek arra utaltak, hogy távoli vidékekről származó, akkoriban "gyarmatáru"-nak nevezett különlegességeket is lehetett kapni. A háború után államosították, egy ideig még festékboltként működött. Ma már az épület sincs meg, lebontották.

Nagyapám története

KINCSÁSÁS

Derűs, humort szerető kereskedő volt Zentán boldogult Guelminó Ferenc, akinek szatócsboltja ott állott valamikor a Hajduska kocsmájával szemben, a néhány éve lebontott Boja nevű vegyeskereskedés helyén.

Egyszer házrenoválás alkalmával valami épületrészhez ásatott alapot az udvarukban két napszámossal. Ahogy ott dolgoztak az emberek, munka közben régi cserépdarab, vasfazék, miegymás fordult ki az ásójuk nyomán, és ez annyira meglódította a két szegény földtúró képzeletét, hogy - főleg az idősebbik - másról sem beszélt egész nap, csak elásott kincsről, földbe rejtett aranyakról, ásott pénzből meggazdagodott környékbeli famíliákról... Úgy látszik, még éjszaka is foglalkoztatta az öreget a kincsre bukkanás gondolata, mert másnap reggel azzal kezdte a munkát, hogy elújságolta: disznóval álmodott az éjjel, az meg a Regélő naptár álmoskönyve szerint szerencsét jelent.

-De hát... - tette hozzá szomorúan - szegínynek a szerencséje is szegíny! Ez a mi szerencsénk, látod-e, az ásó nyele! Ameddig ezt eme'ni bírjuk, addig vagyunk szerencsések, mer' van egíszsígünk. Utána... markába köpött az öreg, s hozzáfogott társával a józan robothoz.

Alig ástak azonban egy-két ásónyomot, csak megkoccant éppen az álomlátó ásójának a hegye valamiben. Lehajolnak, körülpiszkálják, elkaparják a földet, hát uramfia! Egy mázas cserépedény lecsempült karimája került elő a földkupacból, alatta meg egy törött köcsög, színültig tele csillogó aranypénzzel.

Előbb megállt bennük az ütő, szusszanni is elfelejtettek, de akkor a fiatalabb lekapta a kalapját, földhöz vágta, és fölkiáltott:

- Isten hozzád, kis talicskám! Sose veszlek most már a kezembe többet! - s ugrált volna örömében, de a társa, aki úgy látszik, próbált ember lehetett kincsügyekben, lepisszentette:

-Megvesztél, bolond?! Elijeszted a szerencsénket! Csak úgy lehet a mienk a kincs, ha nem beszélünk, meg pláne, ha nem káromkodunk! Ha nem tudnád, átok van az ilyen letett aranyon! Hét klopterrel süllyed lejjebb, ha magunkra haragítjuk az őrizőjit!

-Miféle őrizőjit?

-Hát, aki istrázsálja! Van ám úgy, hogy valami állat: kutya vagy kígyó, hun meg öregember... De mondják azt is, hogy Szent György éccakáján megtisztul a kincs, fölveti a lángját. Lehetsíges, hogy ez is tiszta már... - kuporodott le reménykedve az öreg, és nézte, nézte a csillogó pénzdarabokat.

- Mit gondol ke'e? Ugyan ki gyughatta ide? - térdelt mellé a fiatalabb, s most már ketten nézték sóváran a köcsög tartalmát.

- Török kincs ez! A'lehet bizonyosan! - tudálékoskodott az öreg. Abban az időben kerülhetett ide a föld alá. Vagy török áshatta el, vagy éppen olyan valaki, aki elüle menekült.

- De most már a mienk, ugye? - sürgette a fiatalabb, s nyúlt volna a köcsög felé, de az öreg lefogta a kezét.

- Várjál! Szólni köllene a Guelnak is, az ő házánál tanátuk...

- Már mért szónánk neki! Mink ástuk ki, nem ő! Ha mink meg nem tanájjuk tán örökre a fődben maradt vóna!

-Akkor is... Előbb-utóbb megtudná, osztán akkor mi maranna nekünk? Csak a nagy szégyen, hogy megloptuk a munkaadónkat - mozdult meg a lélek az idős napszámosban.

- És ha nem osztozik? Ha az egészre ő teszi rá a kezit? - kötözködött a fiatalabb.

-Jó ember az, biztosan megosztja velünk! -győzködött az öreg.

- Hát akkor fölözzük le legalább! - kapott két marokkal a fiatalabb az aranyokért, de alighogy kézbe vette őket, nyomban különös arcot vágott: nagyon könnyűnek találta az aranypénzeket. Hamar a foga közé kapott egyet, hogy a régi kipróbált szokás szerint ráharapva győződjön meg: nem hamis-e véletlenül.

Hát az volt - hamis, vagyis inkább: édes. Ugyanis Guelminó, aki előtte való napon kihallgatta a két munkás beszélgetését, elhatározta, hogy beugratja őket. Abban az időben - a két háború között - arany sztaniolba csomagolt tízdináros nagyságú pénzérmét utánzó csokoládét lehetett kapni a boltokban. Ebből az áruból töltött meg egy köcsögre valót a tréfakedvelő kereskedő, s rakta le csaléteknek még előző este a gödör fenekére.

Guelminó ott derülte végig az egészet a góréban (amely a kiásott gödör fölött meredezett), onnan hallgatta ki két napszámosa párbeszédét. Csak akkor hervadt le képéről a mosoly, amikor amazok – kijózanodva a boldogságból - műveltetni kezdték apjával, anyjával, leszedve munkaadójukról még a keresztvizet is, merthogy nyomban rájöttek, ki ültette fel őket.

-No, no, emberek! Nem köllene azért olyan vastagon... Hát csak tréfa volt az egész! - hőkölte őket lefelé jöttében Ferenc bácsi. Amazok akkor vették észre, hogy a kereskedő is jelen van, és kihallgatta az átkozódásukat. Most is az öreg találta föl magát hamarabb:

- Már megbocsásson, Guelminó úr! Amit mi tanátunk, az most már a mienk, amit meg maga hallott, a'meg legyen a magáé!

(Megjelent Tőke István: Mosolygó Tisza mente c. könyvében. Fórum könyvkiadó, Újvidék, 1983)