Kempingnadrág

Hatfaludy Laci barátom megírta a történetünket, én csak a fotót találtam meg hozzá.

...

Emlékszik még valaki a közelmúltból erre a ruhadarabra?

Praktikus, többfunkciós viselet volt, színes, vékony vászonból készült rövidnadrág, alsónadrágszerű béléssel.

Lehetett benne az utcán közlekedni, víz közelébe kerülve szükség esetén strandolni, fürödni. Még nem az a bőszárú, térdig érő, vizesen ide-oda lengő idétlen gatya volt amit manapság fürdőző kövér férfiakról pocakjáról lóg le.

Nálunk pocak sem volt, a gatya jól mutatott, szárazon is, vizesen is.

A hetvenes évek közepén jártunk, július elején. Véget ért az egyetemi vizsgaidőszak.

András barátommal tervezgettük a nyarat. Mindkettőnknek maradt egy-egy utóvizsgánk, augusztus végi időponttal. Addig több mint másfél hónap!

Barátom gyűjtötte a használt vonatjegyeket. Egy szomszéd házaspár június végén ért haza bulgáriai nyaralásából, Andrásnak adták használt jegyeiket. Némi böngészés után kiderült, hogy a visszautat nem kezelték le. Jött az ötlet, időnk bőven az utóvizsgáig, nem akarunk többet tanulni, mint egy hetet, van két jegyünk Várna - Budapest útvonalra, vegyük meg az oda-jegyeket, vigyük el a kapott vissza-jegyeket, ami még három hétig érvényes, és induljunk a bolgár tengerpartra, amint lehet.

Kerítettünk két hátizsákot, apámtól elkértem ügyes, vállpántos, kétszemélyes sátrát. Két nap múlva már a vonaton ültünk.

Várna közelében, az Aranypart kempingben kaptunk helyet. Olcsó volt, ivóvíz csak ritkán folyt a csapból. Kit zavart? Itt a tenger! A sós fogmosás kifejezetten jó a fogínynek, ezt hirdették az otthoni reklámok a bolgár Pomorin fogkémet népszerűsítve. Az élelem olcsó volt, a bolgár lányok - bár némelyik enyhén bajuszosan - igen kedvesek voltak. Számukra a két vadonatúj kempinggatyában feszítő magyar fiú nyugatról jött vendégnek számított. 

Szóval jól éltünk, autóstoppal kirándultunk, ahová lehetett. A kirándulásokhoz állandó öltözékünk póló, a strandpapucs és a kempinggatya volt.

Elmentünk a negyven kilométerre fekvő Balcsikba . Itt megcsodáltuk a török időkből jó állapotban megmaradt török fürdőt, minaretet és rózsakerteket.

Visszafelé melegünk lett. kimentünk a városon kívüli tengerpartra fürödni egyet. Fürdőnadrág nem volt nálunk. Hogy ne kelljen majd vizesen stoppolni, egy elhagyatott részen letoltuk a gatyát, a pólóval együtt leraktuk egy part menti kőre, és beúsztunk a Fekete tengerbe.

Néhány perc múlva kifelé igyekezve, a part egyik kanyarulatánál megláttunk egy tanárnőt, és vele egy felénk tartó lány úttörőcsapatot. Legalább húszan voltak, 13 – 14 évesek lehettek.

Megálltunk a derékig érő vízben, ők pedig hamarosan elérték a kövön hagyott holmikat. Rövid nézelődés után meglátták a tulajdonosokat is. Megértették a helyzetet, nagy vihogás közben magukhoz vették a gatyákat, majd zászlóként integetve velük vidáman továbbálltak.
Akkor még nem tudtuk, hogy csajoknál ez az egyik legveszélyesebb kor - még semmit nem tudnak de mindenre képesek….

Ott álltunk megfürödve!

Elképzeltem magunkat, amint az országúton, nemes testrészünkkel integetve próbálunk visszajutni a kempinghez, autóstoppal. Önbizalmunk nem volt még akkora, hogy komoly esélyt adtunk volna a sikerre.

Egy ideig még gubbasztottunk a,vízben, vártuk vissza a lányokat. Mindenünk fázott, magán mérések szerint a víz egyre hidegebb lett, ki kellett jönnünk.

A pólót ágyékkötőként magunk előtt tartva, szégyenlősen osontunk a parton az országút felé.

Lányok sehol. Sokat mentünk már, amikor a parti ösvénytől vagy ötven méterre egy fán megpillantottuk a két kempingnadrágot. Gatyának régen örültek ennyire. Meg voltunk mentve!

A gonosz kis lényeknek nemcsak humoruk, lelkük is volt. Megtanultuk, hogy a kettő nem zárja ki egymást még csajoknál sem! Késő délutánra épségben visszaértünk a kempingbe.

Időnk még lett volna, pénzünk viszont egy hét alatt elfogyott. A maradék bolgár Levával, visszabuszoztunk a várnai vasútállomásra. Hazaindulásig volt még több mint egy óra, szétnézünk a közelben. Az állomástól nem messze egy zebrán mentünk át, amikor helyi busz zúgott felénk. Pesten megszoktuk, hogy a zebrán a gyalogosnak van előnye, így flegmán slattyogtunk át a túloldalra.

De ez nem Pest volt.

A virtuóz sofőrnek elég volt néhány másodperc, hogy egy kicsit lassítson, épp csak annyira, hogy kikerüljön bennünket, kihajoljon az ablakon, és közelünkbe érve, nagyot köpjön felénk.

Én voltam hozzá közelebb. Mesterlövészi pontossággal jobboldali fülem bemeneti nyílásába talált, majd barátságosan kiintett, gázt adott és elhúzott.

Alapvetően vidám embernek tartom magamat, javíthatatlan optimistának. Ha valamin lehet dühöngeni vagy mulatni, tízből kilencszer a röhögést választom.

Itt és ekkor nem volt kedvem röhögni. Beszélgetni támadt viszont kedvem a sofőrrel.

Egy közeli csapból folyó, vastartalmától vöröses színű vízzel kiöblögettem átmenetileg megsüketült fülemet, és sebesen visszaindultam a vasútállomáshoz, ahol a helyi buszok végállomása volt.

Ott vártam, vártam és vártam. De hiába, az emberem nem tűnt föl vonatunk indulásáig. Szerettem volna kicsit elbeszélgetni vele, olyan kommunikációs eszközökkel, amihez nem kellett volna folyékony bolgár nyelvtudás. Ez elmaradt. Bennem maradt. Sajnáltam.

A faluban, ahol felnőttem, az ilyen minőségű köpést „turhá”-nak hívtuk. Nagy elismerés illette azt, aki célba köpések gyakorlása közben ilyet tudott produkálni, ehhez hasonló pontosságal.

Volt tehát némi előéletem a témában. Értetően feltámadt kíváncsiságom, ami most már örökre kielégítetlen marad:

Mennyi idő alatt lehet megtanulni, robogó buszból, ilyen pontosan célba köpni?

MEEI-s emlékeim - 3. rész

Munkafegyelem

A munkaidő reggel 8-tól fél 5-ig tartott, fél órás ebédszünettel. Mivel az intézetben volt melegítő konyha és étkező, az ebédszünet alatt sem volt szabad kimenni pl. a szomszédos Lehel piacra egy lángosért, vagy a közeli cukrászdába egy fagylaltért. A portára reggelenként ki voltak téve a jelenléti ívek, amiket a portás 08:00-kor beszedett és felvitt a személyzeti osztályra, a későn jövők már csak ott tudták aláírni. A késéseknek annyi következménye volt, hogy a sokat késők nem, vagy csak csökkentett mértékben kaptak prémiumot, később nyereségrészesedést, ezért aztán gyakori látvány volt, hogy valaki taxival érkezett a munkahelyére, amikor nagyon kifutott az időből. Ha valakinek hivatalos ügyben ki kellett menni az épületből, az osztályon vezetett füzetbe és portán vezetett naplóba is be kellett írni a távozás és a visszaérkezés idejét. Ennyi év után már elmesélhető, hogy a régi óvodaépületnek volt két, használaton kívüli kapuja, amik a Victor Hugo utcára nyíltak. Az egyik a fénytechnikai, a másuk az akkumulátor osztályhoz tartozott, és bár a kapubejárót raktárnak használtuk, az osztályokon megvolt a kijárat kulcsa, ahol ki lehetett munkaidő alatt is szökni egy süti vagy fagyi kedvéért.

A munkatempó ma már elképzelhetetlenül laza volt. A reggel kávéfőzéssel kezdődött, kávézás közben megbeszéltük az előző napi tévéműsort (azt az egyet, ami akkor létezett) és az aktuális pletykákat. A legtöbben reggeli nélkül rohantunk el hazulról a munkába, itt aztán kényelmesen elővettük és elfogyasztottuk a becsomagolt szendvicseket. Akkor még olvastak az emberek újságot, ezt leginkább munkaidőben ejtették meg. Közben pedig szólt a zsebrádióból a Petőfin a Zenés délelőtt vagy a Tánczenei koktél.

Déltájban az összeszokott asztaltársaságok együtt vonultak el ebédelni, ebéd után pedig kezdődött a szenvedés, hogy mikor lesz már fél 5. Valamelyikünk kitalálta, hogy párthatározattal eltörölték a fél ötöt, így aztán elég volt annyit mondani, hogy: Ma is párthatározat volt? 4 óra körül aztán elszivárogtunk a zuhanyozóba, elvégre piszkosan mégsem lehet hazamenni.

Tombol a munkakedv (a nevek ideírásától eltekintek)

Et-k és Kts-ak

Vagyis elvtársak és kartársak. Keresztnév helyett az elvtárs lett a második nevünk, hivatalosan így szólítottuk egymást. Az osztályon belül persze a keresztnéven szólítás és a tegeződés volt a gyakorlat. A kartárs megszólítás csak keveseknek járt ki, én Rácz kartársra emlékszem, ő volt a műszaki igazgatónk, amikor odakerültem. Az osztályvezetőnket is Hauser kartársnak szólították. Az intézetben természetesen párt és KISZ szervezet is működött. A pártszervezet működését közelebbről megtapasztalni kívülállóként szerencsére nem volt módom, de időnként rendeztek úgynevezett szabad pártnapokat is, ahová mindenkinek illett elmenni, és ott halálra untuk magunkat. Pártszemináriumok is voltak, később már osztályvezetőként nem tudtam megúszni, hogy időnként munkaidő után a szocializmus építésének aktuális kérdéseiről beszélgessek kényszeredetten a kollégáimmal. A pártirányítást a külsőségek is mutatták, az épület tetején egy hatalmas ötágú vörös csillag virított, ami csak a rendszerváltáskor került le onnan.

A KISZ szervezet gazdagnak számított, mert az intézettől kapott anyagi segítség mellett úgy szereztünk pénzt, hogy a vizsgálatra beküldött kábelekről a vizsgálat végeztével lebontottuk a szigetelést, és a tiszta vörösrezet jó áron eladtuk a MÉH-nek (ezt hívtuk társadalmi munkának). A kapott pénzt aztán elbuliztuk, kirándulásokra fordítottuk, vagy mindenféle dolgokat vásároltunk belőle. Volt a KISZ-nek fotólaborja, kölcsönözhető kempingfelszerelése, sőt még egy 16 mm-es vetítőgépe is, amivel gyereknapon az intézeti dolgozók gyerekeinek vetítettünk mesefilmeket.

Mesefilm vetítés az ebédlőben

Hasonlóan sok más akkori vállalathoz, a MEEI-ben is részt kellett venni a „szocialista munkaverseny”-ben. Ehhez brigádokat szerveztek, általában egy osztály – egy brigád alapon. Az évenkénti értékelés alapját a brigádnaplók képezték, ám nemcsak a beragasztott színházjegyek száma alapján történt az értékelés, hanem figyelembe vették az osztályok tervteljesítését, és az új vizsgálati módszerek kifejlesztését is. A nyertes brigádok bridgádzászlót, no meg pénzjutalmat kaptak, a brigádtagok pedig feltűzhették az arany-, ezüst-, vagy bronzkoszorús brigádjelvényt. Az egyéni teljesítmények elismerésére a Kiváló dolgozó kitüntetés szolgált, a kitüntetendők kiválasztása leggyakrabban annak alapján történt, hogy ki nem kapott még ilyen jelvényt.

Brigádzászló, brigádjelvények és Kiváló dolgozó kitüntetés

A kitüntetéseket a munkakönyvbe is beírták

A párt és a KISZ (ami mint tudjuk: győzelemre visz) mellett a szakszervezetről is meg kell emlékezni. Mindenki szakszervezeti tag volt, a Vasas szakszervezethez tartoztunk. Minden osztálynak volt egy szakszervezeti bizalmija, fizetésemelés vagy jutalom osztásnál kötelező volt az ő véleményét is meghallgatni. Ezen kívül az üdülési hetek elosztása is a szakszervezet feladata volt. Az intézetnek saját üdülője nem volt, de éveken keresztül a Balatonnál béreltek egy többszobás villát. Megállapodtunk a csehekkel csereüdültetésről, így ők eljöhettek a Balatonra, mi pedig eljuthattunk az Óriás-hegységbe (csehül: Krkonose), ott volt a cseh testvérintézet, az EZÚ üdülője.

MEEI másodszor

1972-ben úgy gondoltam, hogy az első munkahelyen eltöltött 3 év után máshol is kipróbálom magam. Visszatekintve érdekesnek tűnik, hogy ezalatt a 3 év alatt a fizetésem közel megduplázódott, a kilépéskor a munkakönyv tanúsága szerint havi 3.052 Ft-ra jött ki az átlagjövedelmem. A világítási szakmát nem hagytam ott, 2 évig lámpatest konstruktőrként dolgoztam tovább, de ez egy másik történet. Elég az hozzá, hogy rájöttem, máshol sem fenékig tejföl az élet, és közben a MEEI fénytechnikán is megváltozott a helyzet, lámpatest csoportvezetőnek hívott vissza korábbi főnököm.

 

Második időszakom nyoma

Hauser Imréről megoszlottak a vélemények, sokan nem kedvelték lobbanékony, szangvinikus természete miatt, én azonban legtöbbször jól kijöttem vele, bár néhányszor a kiabálásig fajult az eszmecserénk. Amiért utólag is hálás vagyok neki, az az, hogy szívén viselte a munkatársai szakmai fejlődését. Ő vett rá, időnként elég erőszakosan, hogy lépjek be a Világítástechnikai Társaság elődjébe, tartsak előadást szakmai konferenciákon, és publikációkat jelentessek meg, évente legalább egyszer.

A fényforrás csoport vezetésében is változás történt: Tyukodiné egy külföldi utazásról nem jött vissza, akkor úgy mondták: disszidált. Helyére Hennyey Kálmánné került, egy Moszkvában végzett mérnöknő. Az osztály szakmai kvalitásai ebben az időben nagyot javultak, a mérnökök száma jelentősen megnőtt. Eperjessy Mária, aki később átvette a fényforrás csoport vezetését, az Egyesült Izzóból igazolt át, a fejlesztési csoportot pedig Sebestyén László erősítette. Az 1970-es évek vége, a 80-asok eleje jelentette az osztály csúcspontját, ekkor közel 20-an dolgoztunk a fénytechnikán. Nemcsak a létszám, hanem a műszaki felszereltség is ugrásszerűen javult, ekkor jelentek meg az első számítógépek. Az osztály országosan is elől járt a számítógépes mérésadat-gyűjtő rendszerek alkalmazásában. Az első mérésvezérlő számítógépnek ma már nevetségesnek tűnő 8 kB memóriája, és 64 karakteres, egysoros LED pontmátrix kijelzője volt. Amerikai gyártmány lévén, embargó alá esett, rajta volt a hírhedt COCOM listán, ezért Ausztrián keresztül, mindenféle ügyeskedésekkel lehetett csak beszerezni. Mai szemmel nézve is meglepő, hogy milyen bonyolult feladatok megoldására sikerült megtanítani, főleg úgy, hogy minden programot magunknak kellett megírni hozzá egy forráskód szintű programnyelven.

Az első számítógépes mérőrendszer (Eperjessy Mária)

Az intézet kinőtte a Váci úti épületet, további bővülésre volt szükség. Kezdetben még ezen az épületen is osztozni kellett a VILATI nevű céggel, ők foglalták el ugyanis az első emeletet. Kiköltözésük után az igazgatás irodái kerültek ide, ahogy ez általánosan szokás volt. A Victor Hugo utcai épületet lebontották, és a fénytechnikai osztály átmenetileg az újonnan kialakított Alig utcai szárnyban kapott ideiglenes elhelyezést, amíg fel nem épült az óvodaépület helyére a ma is ott álló négyemeletes ház, amelynek a 2.-3. emeletét foglaltuk el. Csodálkoztunk is rajta, hogy a fénylabornak a világos, nagy ablakos 3. emeleten találtak helyet, hatalmas fekete deszkalapokkal elzárva a külső fényt. Az 50 m-es fényutat itt is csak a ház falából kinyúló vastag csővel sikerült megvalósítani.

Utazások

A munkánkat a különféle kiküldetések színesítették, helyszíni vizsgálatokkal az ország sok településére eljutottunk. Emlékezetes volt, amikor a 4-es út gyalogátkelőhelyeinek világítását kellett felmérni, a 0 kilométerkőtől egészen a záhonyi határig. Több napos, de az is lehet, hogy több hetes munka volt: nappal mérőszalaggal rögzítettük a geometriai adatokat, éjszakánként pedig fényt mértünk.

Szabolcsi életkép, valahol a 4-es út mentén jegyzetelek

A magasabb beosztásban lévők külföldre is eljutottak, bár a külföld először csak a „baráti” országokat jelentette. Az intézet együttműködési szerződést kötött a hasonló cseh, lengyel, keletnémet és bolgár intézetekkel. Az együttműködés keretében egyeztettünk a különleges nemzeti előírásainkat, megállapodtunk egymás vizsgálati eredményeinek elfogadásáról, megismerkedtünk műszaki felszereltségükkel, körméréseket végeztünk. Általában évente 1-1 ilyen, devizamentes cserének nevezett útra került sor minden viszonylatban, ahol a kint tartózkodás költségeit a vendéglátók fedezték. Inkább ők szerettek Magyarországra jönni, de ennek az volt az ára, hogy nekünk is el kellett tölteni ugyanennyi időt Varsóban vagy Szófiában.

Később a lehetőségek nyugati utakkal is bővültek, először Ausztriába és (Nyugat-)Németországba sikerült eljutnom, amikor az Operaház 1984-es felújításakor felszerelt új lámpákat vizsgáltuk meg a gyártóknál. Az ezt követő évek során sikerült Franciaországba, Svédországba, Norvégiába, Olaszországba is elutazni, hivatalos ügyben. Ezek az utak az élmény mellett anyagilag is kifizetődőek voltak, mert a napidíjból szépen be lehetett vásárolni. Az útlevél kiadását a személyzeti osztály intézte, az útlevelünket hazaérkezés után azonnal le kellett adni, és az a következő utazásig a páncélszekrényben lapult. Kétféle útlevél volt akkoriban, egy kék, ami elvileg az egész világra jó volt, de a legtöbb országba vízumot kellett kérni ahhoz, hogy beutazhassunk. Ezt az útlevelet őrizték a személyzetin. A piros útlevelet magunknál tarthattuk, de ezzel csak az úgynevezett szocialista országokba lehetett utazni (kivéve a Szovjetuniót).

A rendszerváltás és hatásai

A történészek 1989-re datálják a rendszerváltásnak nevezett folyamat kezdetét, a pártállam lebontását. Az Intézet életében az első időben nem sok változás történt, a dolgok eleinte úgy mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Változások azért történtek, egy újabb vezetési szintet hoztak létre, megalakultak az alkatrész és készülék vizsgálati főosztályok. A megbízóinkkal való kapcsolattartás megváltozott, szigorú összeférhetetlenségi szabályokat vezettek be. A vizsgálatokat megrendelő cégek műszaki emberével nem állhatott szóba az, aki a vizsgálatot végezte. Tanácsot adni, hogy egy apróbb hibát hogyan lehetne kijavítani, végképp tilos lett. Helyszíni vizsgálatot egy ember nem végezhetett, legalább kettőnek kellett odamenni. A végén már a vizsgálati jegyzőkönyvet sem adtuk ki a megrendelőknek, csak a végeredményt tartalmazó minősítő iratot. Az osztályvezetőktől elvették a minősítő iratok aláírásának a jogát, és erre a feladatra létrehozták a tanúsítási osztályt, aminek legfőbb feladata a pecsételés volt. Nő a vízfej – mondtuk. Hauser Imrétől visszavonták az osztályvezetői megbízást, ő is erre az osztályra került. A németek a velük kötött megállapodás szerint átengedték a Németországban jóváhagyott magyar gyártmányú termékek időszakos gyártásellenőrzésének a jogát, és mint németül jól beszélő szakember, Hauser koordinálta ezeket a vizsgálatokat, a fénytechnikai osztály vezetését pedig rám bízták. A lámpatest csoportot ezután Dobó László vezette tovább.

A korábbi kötött munkarend helyett bevezették a rugalmas munkaidőt, 10 és 2 között volt az úgynevezett törzsidő, amikor mindenkinek bent kellett lenni, egyébként pedig szabadon lehetett megválasztani a munka kezdésének és befejezésének időpontját, annyi megkötéssel, hogy a plusz vagy mínusz órák egyenlege egy hónapban a 10-et nem léphette túl. A jelenléti íveket ekkor már az osztályokon vezettük, a kollégák előszeretettel mószerolták egymást, hogy X vagy Y egy negyedórát csalt a beírással.

A helyzet egy kicsit hasonlított a léket kapott Titanichoz, a hajó még úszott, a zenészek húzták a talpalávalót, de már látszott a végkifejlet. A vizsgálati megbízások és ezzel együtt a bevételek forrását egy rendelet biztosította, ami kötelezővé tette a villamos termékek forgalomba hozatal előtti bevizsgáltatását. Mi pedig aprólékosan újra meg újra megvizsgáltuk azokat az egyre nagyobb számban beáramló import termékeket, amiket más országok intézetei előzőleg már jóváhagytak. Körvonalazódtak már az Európai Unió alapelvei az emberek, az áruk, a szolgáltatások szabad áramlásáról, és ez előre vetítette a vizsgálati tevékenység drasztikus visszaszorulását. A kötelező hatályú magyar szabványok helyett önkéntességen alapuló európai szabványok jelentek meg.

Az intézet státusza is megváltozott: először közalkalmazottból köztisztviselők lettünk, de ehhez előbb mindenkinek le kellett tenni a közigazgatási alapvizsgát. Később az intézet Kft-vé alakult, majd felkerült a privatizációs listára, de ezt a folyamatot én már csak külső szemlélőként figyeltem. Arra a következtetésre jutottam ugyanis, hogy addig kell váltani, ameddig fizikailag és szellemileg képes vagyok rá, és nem szabad megvárni, amíg nekem kell felmondani az osztályon dolgozó kollégáimnak, vagy netán az én munkakörömet szüntetik meg. A további történet már más lapra tartozik. Az intézettől való távozásomat volt, aki rossz néven vette, de a többség megértette az indokaimat, és a személyes jó kapcsolat továbbra is megmaradt. Az egykori készülék vizsgáló főosztály osztályvezetőivel évekig rendszeresen összejártunk vacsorázni, és arra is volt példa, hogy előadást tartani hívtak vissza már az intézet utódjához.

MEEI-s emlékeim - 2. rész

Első tapasztalatok

Amikor elkezdtem dolgozni, az osztály 3 csoportra oszlott: a fényforrás, a lámpatest, és a fejlesztési csoportra. A fényforrás csoportot Tyukodi Istvánné, Marcsi, a lámpatestet Dalmadi Tamás vezette, a fejlesztési csoportnak emlékezetem szerint nem volt kinevezett vezetője. Én a lámpatest csoporthoz kerültem, ahol Gönczi Bertalan, Hoboth Edit és Sándor Andrásné, Ágota voltak a közvetlen kollégáim. A csoportba tartozott még Schwanzer Nándorné, Márti is, de amikor én beléptem, ő gyesen volt, és csak később jött újra vissza.

Kezdetnek a kezembe nyomták a vaskos lámpatest szabványt, hogy olvasgassam. Életemben akkor láttam először szabványt. Az osztályon akkoriban kevés mérnök dolgozott, a csoportvezetők egyike sem volt az. A műszerezettség az ötvenes évek szintjén állt: fekete bakelitházas, mutatós volt- és ampermérőket használtunk. Ellenállást Wheatstone-hidas műszerrel mértünk. A melegedésmérés valamivel korszerűbb volt, magát a mérést vékony huzalátmérőjű Ni-CrNi hőelemekkel végeztük, a műszerhez egy többcsatornás mérőhely átkapcsoló is tartozott.

A fénylabor felszereltsége korszerűbb volt. Volt egy 5 m-es optikai padunk (ami a mai napig használatban van), egy sorozat Osram etalonlámpánk, fénymérésre az emberi szem érzékenységének megfelelően szűrőzött szelén és szilícium fényelemeket használtunk.

A kisebb lámpatestek, főleg autólámpák fényeloszlás mérésére volt egy kisebb forgató állványunk (szaknyelven: goniométer).

Autólámpa fényeloszlás mérése (Berta Csaba)

A nagyobb lámpatestek fényeloszlás mérését először külső helyszínen, az EKA gyár fénylaborjában végezték egy candelograph nevű készüléken, ami fényérzékeny fotopapírra rögzítette a fényeloszlási görbéket. Amikor én odakerültem, már volt egy saját fejlesztésű goniométerünk is, ez polárkoordinátás milliméterpapíron rögzítette a görbéket, amiket később kézzel skáláztunk be. Mindig problémát okozott, hogy az autófényszórók fényeloszlását az előírások szerint 25 m távolságból kell mérni. A pince összes helyiségét egybenyitva sem jött ki ez a távolság, ezért egy falat áttörve a szomszédos raktárban kellett elhelyezni az érzékelőt. A lámpák által kisugárzott fény mennyiségét, az úgynevezett fényáramot belülről matt fehérre festett gömbökben (integráló, vagy Ulbricht-gömbökben) mértük.

Izzólámpák fényárammérése (Szojka Tibor)

A kisebb fényforrásokhoz volt egy 0,5 és egy 1 m-es átmérőjű gömbünk, de ezekkel nagyobb lámpatesteket nem lehetett mérni, ehhez legalább 3 m-es gömbre lett volna szükség. Egy ekkora gömböt már csak helyhiány miatt sem tudtunk volna felállítani, ezért csak egy 30°-os gömbcikket készítettünk el, ezzel 12 rész-mérésből tudtuk meghatározni a lámpatestek hatásfokát.

Csarnokvilágító lámpatestet szerelek fel a hatásfok mérő gömbcikk közepére.

A sugárzások spektrális eloszlásának mérésére egy fotoelektron-sokszorozóval egybeépített kettős monokromátort használtunk, a színmérés a Somkúti-féle színmérővel történt. Az autólámpák belső méreteire igen szigorú előírások vonatkoznak, ezek betartását egy nagyméretű mérőmikroszkóppal ellenőriztük.

Mérőmikroszkópos vizsgálat

Így dolgoztunk

A vizsgálatok eredményeit kézírásos jegyzőkönyvekben rögzítettük, és minden osztálynak volt egy gépíró adminisztrátora, aki 4 példányban, indigóval legépelte ezeket, miután a csoportvezető jóváhagyta a kéziratot (két példányt kapott a megrendelő, egy-egy példány pedig a csoport és az osztály irattárba került). Sokszor előfordult, hogy annyi gépelni való gyűlt össze, hogy nem győzték a munkát. Ilyen esetekre voltak olyan gépírónők, akik nem tartoztak osztályhoz, és így adminisztrációs feladataik sem voltak. Fregoli-gépírónőknek hívtuk őket. A legépelt jegyzőkönyvet visszakaptuk átolvasásra, és nem egyszer előfordult, hogy a gépelési hibák miatt újra kellett gépelni néhány oldalt.

Szortírozom a legépelt jegyzőkönyv oldalait

Ha a gépelés rendben volt, az ügyintéző szignózta, a csoportvezető és az osztályvezető pedig aláírta a jegyzőkönyvet és az annak alapján kiállított Minősítő iratot. Amikor a vizsgálati eredmények rendben voltak, akkor azonnal ki lehetett postázni a megrendelőnek. Ha eltérés volt az előírás és az eredmény között, akkor mérlegelni lehetett, hogy az eltérés „az élet- és vagyonbiztonság szempontjából” elfogadható-e vagy sem. Itt óhatatlanul bejön a képbe a szubjektivitás, ezért ilyen esetekben mindig a Műszaki Tanács elé kellett vinni a kérdést. A tanács neve később Minősítő Tanácsra változott, az üléseket kedd délelőttönként tartották. A tanács az igazgatóból, a főmérnökből vagy főosztályvezetőkből, és az osztályvezetőkből állt.

MEEI-s emlékeim - 1. rész

Iskolapadtól a fénylaborig

A BME villamosmérnöki karára jártam, és az ötödik év második félévében, amikor már a diplomaterv készítéssel voltunk elfoglalva, fel kellett venni néhány fakultatív tárgyat. Hogy gondolkozik ilyenkor egy rendes egyetemista? Azt a tárgyat választja, amiből az elképzelése szerint a legkönnyebben le lehet vizsgázni. Én is így tettem, amikor felvettem a Fényforrások tárgyat. Az előadónk Somkúti Adolf volt, aki külsősként adott elő az egyetemen, főállásban pedig a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézetben, azaz a MEEI-ben dolgozott. Csak később jöttem rá, hogy a világítástechnika mégsem egy olyan szakterület, amit egy félév alatt, heti 2 órában tokkal-vonóval el lehet sajátítani, de a félévet azért sikerült egy jelessel abszolválni.

Akkor még olyan világ volt, hogy nem a végzősök kerestek maguknak munkahelyet, hanem a munkahelyek keresték a végzősöket. Én is több ajánlatot kaptam, így többek között Somkúti bácsi (mert így hívtuk) is megkeresett, hogy volna-e kedvem a MEEI-ben dolgozni. Nem szépítette a dolgot, elmondta, hogy ott soha nem fogok egy új világítási rendszert kifejleszteni, de olyan széles körű rálátásom lesz az egész iparágra, mint amilyent sehol máshol nem érhetek el. Elmentem, körülnéztem, és igent mondtam. Az akkor még létező munkakönyv bejegyzése szerint 1969. szeptember 1-jével beosztott ügyintézői munkakörbe, havi 1550 Ft fizetésért vettek fel, ami abban az időben a kezdő mérnökök szokásos fizetése volt.

Korai történet

Lámpavizsgálatokkal az intézet már az 1934-es megalakulásától kezdve foglalkozott. Kezdetben a József körúton vizsgálták a lámpákat, aztán később, amikor a '60-as években Magyarország csatlakozott az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának a járműlámpákkal kapcsolatos előírásaihoz, szükségessé vált egy nemzeti vizsgáló intézmény felállítása. Ekkor alakult meg 1965-ben az önálló fénytechnikai osztály, a korábban óvodaként működő, a XIII. kerületi Victor Hugo utcára néző földszintes épületben. A fénymérő labort az épület alagsorában alakították ki, mert itt, a feketére festett falú, ablaktalan helyiségekben lehetett a legkönnyebben kizárni a méréseket zavaró külső fényeket. A műszerek nagyrészt az akkori Tungsram-ból érkeztek, csakúgy, mint az osztály vezetésével megbíztott Somkúti Adolf is, aki végzettségét tekintve fizikus volt. Még az Izzós időkből volt egy találmánya, egy színmérő műszer, amit sok éven keresztül használtunk. Osztályvezetői megbízása nem tartott sokáig, mert megérkezett Hauser Imre, aki korábban az akkori NDK-ban, Ilmenau műszaki egyetemén adott elő világítástechnikát. A részletek előttem homályban maradtak, de tény, hogy mire én a MEEI-be kerültem, már ő volt az új osztályvezető, Somkúti bácsi pedig néhány évre műszaki tanácsosi címet kapott, majd nyugdíjba ment.

Somkúti bácsi búcsúztatása (a képen ül). Álló sor balról-jobbra: Molnár István, Schwanzer

Nándorné, Sándor Andrásné, Hoboth Edit, Hauser Imre, Dobó László, Szot Magda

Úttörő áruház

A Facebook Szubjektív nosztalgia oldalán esett szó az egykori Úttörő Áruházban lévő aranyhalas medencéről, Kovács Margit munkájáról.
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=265478543589231&set=a.264944260309326.1073741835.173134966156923&type=3&theater
Egy bejegyzésből megtudtuk, hogy bár az áruház már régen nincs meg, a medence megmaradt, eredeti helyétől nem messze, egy irodaház belső udvarán látható. Akkor megígértem, hogy fényképezőgéppel felszerelve megkeresem, amire most sikerült sort keríteni (jó melegben).
Jöjjönek tehát a képek:

A medence jelenlegi helye

A felirat szerint szökőkút volt, én nem emlékszem rá, hogy valaha is szökött volna benne a víz

Üvegpiramis, csak egy kicsit kisebb, mint a Louvre 

Koreában akkor éppen háborúztak

Európa: úttörő áll a Balkánon, kaszával? vagy örsi zászlóval?

Afrika: talán gyapotot szedő gyerek

Moszkva, a Kreml tornya, messzire világító vörös csillaggal

Vidám szovjet úttörő

Ausztrália még megvan. Amerika mintha nem is létezne, hiába keresem.

Kincseink 4. - Kempingezés

Amikor 3 évenként 70 dollárral lehetett nekivágni a nagyvilágnak, nagyon be kellett osztani azt a kis pénzt. Kempingben sátoroztunk, és ezen a kis petróleum főzőn melegítettük meg a Trabant csomagtartójában, otthonról hozott Globus konzerveket. A kerti szerszámoskamra polcán találtam meg most a főző dobozát, amit évtizedek óta nem nyitott már ki senki. Meglepődtem, hogy milyen jó állapotban, fényesen csillogóan maradt meg a szerkentyű. Úgy fényképeztem le, ahogy találtam, nem kellett semmit sem tisztítani rajta. Valószínűleg még ma is működne.

Kincseink 3. Az én városom

Gyerekkoromban, az ötvenes évek elején még nem nagyon lehetett az üzletekben játékokat kapni. Apukám kartonpapírból egy egész várost készített, ami az Andrásváros nevet kapta. Volt benne vár, színház, templom, iskola, vasútállomás, és minden, ami kell. Sok kis papírház nem élte túl az eltelt évtizedeket, de jónéhány máig megmaradt.

 

Kincseink - 2. Játékok

Folytatom a kincskeresést, a könyvespolc után következik a játékos fiók.

A Gazdálkodj okasan játékmezejét már sokan és sokszor feltették a netre, én mos a dobozát és a doboz tartalmát mutatom meg.

Ez egy későbbi társasjáték, a 70-es években jelenhetett meg.

Kincseink - 1. Könyvek

Egy padlás, egy pince, vagy egy nyaraló eldugott zuga mindig tele van kincsekkel. Ezen az első kánikulai hétvégén elővettem a fényképezőgépet, és körülnéztem a hétvégi házunkban. Először a könyvespolc sarkában megbújó mesekönyveket fotóztam le.

8-12 éveseknek. Félvászonkötésben 28 Ft. Megjelent: 1956

Kispajtásoknak, úttörrőknek. 25 Ft. Megjelent: 1955

Palladis Rt kiadása, évszám nélkül. A hátsó borítón valószínűleg sk. rajzommal :-)

Azt, hogy ki volt a nagyhajú Bözsi, már a feledés jótékony homálya borítja.

6-7 éveseknek. Kötve 12, fűzve 8 Ft. Megjelent: 1955

18 Ft, megjelent 1954-ben

Megjelent 1957-ben, 22 Ft. Egy oldal képét is ideteszem a rajziskolából:

Nagyapám boltja

Az előző bejegyzésben közreadtam egy történetet nagyapámról, aki a két háború között Zentán volt kereskedő. A boltja nem akármilyen falusi kis bolt volt, ideteszek néhány képet róla, az 1920-as évek közepén készülhettek. A ház falára festett képek arra utaltak, hogy távoli vidékekről származó, akkoriban "gyarmatáru"-nak nevezett különlegességeket is lehetett kapni. A háború után államosították, egy ideig még festékboltként működött. Ma már az épület sincs meg, lebontották.

Nagyapám története

KINCSÁSÁS

Derűs, humort szerető kereskedő volt Zentán boldogult Guelminó Ferenc, akinek szatócsboltja ott állott valamikor a Hajduska kocsmájával szemben, a néhány éve lebontott Boja nevű vegyeskereskedés helyén.

Egyszer házrenoválás alkalmával valami épületrészhez ásatott alapot az udvarukban két napszámossal. Ahogy ott dolgoztak az emberek, munka közben régi cserépdarab, vasfazék, miegymás fordult ki az ásójuk nyomán, és ez annyira meglódította a két szegény földtúró képzeletét, hogy - főleg az idősebbik - másról sem beszélt egész nap, csak elásott kincsről, földbe rejtett aranyakról, ásott pénzből meggazdagodott környékbeli famíliákról... Úgy látszik, még éjszaka is foglalkoztatta az öreget a kincsre bukkanás gondolata, mert másnap reggel azzal kezdte a munkát, hogy elújságolta: disznóval álmodott az éjjel, az meg a Regélő naptár álmoskönyve szerint szerencsét jelent.

-De hát... - tette hozzá szomorúan - szegínynek a szerencséje is szegíny! Ez a mi szerencsénk, látod-e, az ásó nyele! Ameddig ezt eme'ni bírjuk, addig vagyunk szerencsések, mer' van egíszsígünk. Utána... markába köpött az öreg, s hozzáfogott társával a józan robothoz.

Alig ástak azonban egy-két ásónyomot, csak megkoccant éppen az álomlátó ásójának a hegye valamiben. Lehajolnak, körülpiszkálják, elkaparják a földet, hát uramfia! Egy mázas cserépedény lecsempült karimája került elő a földkupacból, alatta meg egy törött köcsög, színültig tele csillogó aranypénzzel.

Előbb megállt bennük az ütő, szusszanni is elfelejtettek, de akkor a fiatalabb lekapta a kalapját, földhöz vágta, és fölkiáltott:

- Isten hozzád, kis talicskám! Sose veszlek most már a kezembe többet! - s ugrált volna örömében, de a társa, aki úgy látszik, próbált ember lehetett kincsügyekben, lepisszentette:

-Megvesztél, bolond?! Elijeszted a szerencsénket! Csak úgy lehet a mienk a kincs, ha nem beszélünk, meg pláne, ha nem káromkodunk! Ha nem tudnád, átok van az ilyen letett aranyon! Hét klopterrel süllyed lejjebb, ha magunkra haragítjuk az őrizőjit!

-Miféle őrizőjit?

-Hát, aki istrázsálja! Van ám úgy, hogy valami állat: kutya vagy kígyó, hun meg öregember... De mondják azt is, hogy Szent György éccakáján megtisztul a kincs, fölveti a lángját. Lehetsíges, hogy ez is tiszta már... - kuporodott le reménykedve az öreg, és nézte, nézte a csillogó pénzdarabokat.

- Mit gondol ke'e? Ugyan ki gyughatta ide? - térdelt mellé a fiatalabb, s most már ketten nézték sóváran a köcsög tartalmát.

- Török kincs ez! A'lehet bizonyosan! - tudálékoskodott az öreg. Abban az időben kerülhetett ide a föld alá. Vagy török áshatta el, vagy éppen olyan valaki, aki elüle menekült.

- De most már a mienk, ugye? - sürgette a fiatalabb, s nyúlt volna a köcsög felé, de az öreg lefogta a kezét.

- Várjál! Szólni köllene a Guelnak is, az ő házánál tanátuk...

- Már mért szónánk neki! Mink ástuk ki, nem ő! Ha mink meg nem tanájjuk tán örökre a fődben maradt vóna!

-Akkor is... Előbb-utóbb megtudná, osztán akkor mi maranna nekünk? Csak a nagy szégyen, hogy megloptuk a munkaadónkat - mozdult meg a lélek az idős napszámosban.

- És ha nem osztozik? Ha az egészre ő teszi rá a kezit? - kötözködött a fiatalabb.

-Jó ember az, biztosan megosztja velünk! -győzködött az öreg.

- Hát akkor fölözzük le legalább! - kapott két marokkal a fiatalabb az aranyokért, de alighogy kézbe vette őket, nyomban különös arcot vágott: nagyon könnyűnek találta az aranypénzeket. Hamar a foga közé kapott egyet, hogy a régi kipróbált szokás szerint ráharapva győződjön meg: nem hamis-e véletlenül.

Hát az volt - hamis, vagyis inkább: édes. Ugyanis Guelminó, aki előtte való napon kihallgatta a két munkás beszélgetését, elhatározta, hogy beugratja őket. Abban az időben - a két háború között - arany sztaniolba csomagolt tízdináros nagyságú pénzérmét utánzó csokoládét lehetett kapni a boltokban. Ebből az áruból töltött meg egy köcsögre valót a tréfakedvelő kereskedő, s rakta le csaléteknek még előző este a gödör fenekére.

Guelminó ott derülte végig az egészet a góréban (amely a kiásott gödör fölött meredezett), onnan hallgatta ki két napszámosa párbeszédét. Csak akkor hervadt le képéről a mosoly, amikor amazok – kijózanodva a boldogságból - műveltetni kezdték apjával, anyjával, leszedve munkaadójukról még a keresztvizet is, merthogy nyomban rájöttek, ki ültette fel őket.

-No, no, emberek! Nem köllene azért olyan vastagon... Hát csak tréfa volt az egész! - hőkölte őket lefelé jöttében Ferenc bácsi. Amazok akkor vették észre, hogy a kereskedő is jelen van, és kihallgatta az átkozódásukat. Most is az öreg találta föl magát hamarabb:

- Már megbocsásson, Guelminó úr! Amit mi tanátunk, az most már a mienk, amit meg maga hallott, a'meg legyen a magáé!

(Megjelent Tőke István: Mosolygó Tisza mente c. könyvében. Fórum könyvkiadó, Újvidék, 1983)