Mindennapi csalamádé: történelem

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. szeptember 6., szombat

A titkosrendőr bukása - 4. rész

A budai hegyek mögött lassan ereszkedett alá a nap, szétkenve az égen az őszi alkony aranyló és bíbor színeit. A levegő hűvös volt, de még nem csípős; az ablak nyitva maradt, hadd szálljon be a szobába a rozsdaszagú, avarral teli este.

Péter Gábor egy kopott fotelben ült, rongyos plédet terítve a térdére. Kezében egy régi könyvet tartott, de már percek óta nem lapozott. A betűk összeolvadtak a szemében, és a gondolatai messzire sodródtak – nem is a könyv sorai között, hanem az élet elmosódott, keserédes képei között bolyongott.

Kint az utcán fiatalok nevetgéltek, az iskolatáskák súlya ellenére könnyed léptekkel szaladtak lefelé a dombon. Péter hallotta őket, de nem irigyelte már azt az életkedvet. Tudta, hogy az idő, amit neki szántak, lejárt. Csak emlékek maradtak: szürke kabátos alakok a ködben, titkos találkozók suttogása, hideg irodák neonfénye, és egy-egy elkapott pillantás a letartóztatottak szemében – a félelem és a gyűlölet torz tükörképei.

Az asztalon egy fénykép állt kicsi, olcsó keretben. Egy régi csoportkép: fiatal, mosolygó emberek, összebújva egy gyűlés után, talán 1930-ban. Mindenki tele volt hittel, lendülettel. Akkor még úgy hitték, hogy valóban megválthatják a világot.

Péter hosszan nézte a képet. Sokukat már régen elvitte a háború, a megtorlás, a saját eszméik árulása. És ő – aki valaha az igazság nevében indult harcba – végül maga is azok közé került, akiket a történelem majd a bűnösök közé sorol.

Az ágy melletti komód fiókjában egy régi iratcsomó lapult. Egyik este, amikor különösen fáradtnak érezte magát, elővette, és hosszasan nézegette az iratokat: rendőrségi jelentések, titkos jelentők listái, elfeledett nevek és kódok. Mindegyik egy-egy sors, amit valaha irányított, elpusztított vagy megmentett – néha egyszerre.

Most azonban nem nyúlt a fiókhoz. Minek is? Már nem volt kinek beszámolnia, sem kinek bizonyítania.

Az orvosok megmondták: a szíve gyenge, a tüdeje beteges, az idegei pedig szétfoszlottak, mint egy régi zászló a szélben. Már nem számított, hány napja, hány hónapja van még hátra. Az idő már nem fenyegette – inkább megnyugtatta.

Este, amikor leszállt a sötétség, Péter Gábor odalépett az ablakhoz. A város fényei úgy vibráltak a távolban, mint apró, széttört csillagok. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és magában felidézte azt a napot, amikor először lépte át a pártház küszöbét – tele reménnyel, dühvel és a változás vágyával.

Akkor még nem tudta, hogy a forradalmak nem új világot teremtenek – csak új börtönöket.

Sóhajtott egyet, hosszan, elnyújtva. A szobában csak a saját lélegzete hallatszott, és a falióra halk ketyegése. A régi harcos most már csak egy magányos öregember volt, akit a történelem elhagyott.

Ahogy az ablaknál állt, mintha látta volna maga előtt a régi társakat. Néhányan felemelt ököllel, néhányan lehajtott fejjel. De mind ugyanazt keresték: valami jobb jövőt.

Péter lassan visszaült a fotelbe. Behunyta a szemét, és az éjszaka sötétje végül csendesen magához ölelte – mint egy régi barát, aki nem kérdez többé semmit.

Odakint a szél felkapott egy elsárgult falevelet, és messze, messze vitte, amerre az emlékezés már nem érhetett utána.

Péter Gábor története nem egyszerű. Nem hős és nem is egyszerűen bűnös. Egy ember volt, aki hitt valamiben, majd a hit nevében tettei súlya alatt roppant össze. Egy árva gyerek, aki világot akart változtatni – és egy hatalmi gépezet kegyetlen láncszeme lett.

És amikor végül, 1993-ban örökre lehunyta a szemét, alig néhány soros hír szólt róla az újságokban. A történelem könyörtelen sodra már régen továbbhaladt rajta. De valahol, a budakeszi fenyvesek alatt, ahol gyerekként álmodott a szabadságról, talán még most is ott lebeg egy fiatal fiú lelke – aki még nem tudta, mit tartogat számára az élet.

A titkosrendőr bukása - 3. rész

A cella falán egy repedés kígyózott felfelé, mintha maga is menekülni próbálna a nedves, penészes sötétség elől. Péter Gábor a priccsen ült, könyökét a térdére támasztotta, és némán nézte a repedést. Napok óta nem kapott mást, csak hirtelen jött utasításokat, rövid parancsokat, durva ébresztéseket, és most – végre – szóltak neki: „Kihallgatás.”

A folyosón két fegyveres vezette. Nem siettették, nem lökdösték – a lassúságuk kegyetlenebb volt, mint bármilyen ütés. A csendet csak a csizmák kopogása törte meg, és a vasajtók kattanása, ahogy egymás után záródtak mögöttük.

A kihallgatószoba rideg volt, a levegő állott és büdös. A fal mellett rozoga íróasztal, egy fémdoboz, rajta kávéfoltos papírlapok. Az asztal túloldalán egy ismeretlen férfi ült. Civil ruhában volt, fiatal, frissen borotvált arcú. Olyan valaki, aki Péter előtt talán maga is fejet hajtott volna egy évvel ezelőtt.

Most azonban fölényesen hátradőlt a székében, és a tollával dobolt az asztalon.

– Üljön le – intett neki.

Péter engedelmesen leült. A széke rozsdásan nyikordult alatta. A saját helyzete groteszk módon ismerős volt – hányszor ült ő maga is az asztal másik oldalán, várva, hogy a másik fél megtörjön.

Most ő volt a másik fél.

– Péter Gábor... vagyis Eisenberger Benjámin – mondta ki az új kihallgató, mintha egy régi sebet hasítana fel a nevével. – Tudja, miért van itt?

Péter nem válaszolt. Minek is? A válaszokat már mások írták meg, valahol a hatalom rideg irodáiban.

– Államellenes összeesküvés, hatalommal való visszaélés, árulás – sorolta a férfi közömbösen, mint aki egy árlistát olvas fel a piacon. – És persze a szokásos: emberi jogok megsértése, törvénytelen kivégzések, koholt vádak alapján végrehajtott internálások...

Egy pillanatra elhallgatott, mintha hatást várna.

Péter csak bólintott. Nem tagadott. Nem védekezett.

– Tudja – folytatta az kihallgató –, sokáig gondolkodtunk rajta, hogy érdemes-e egyáltalán kihallgatni magát. A múltját, a módszereit, mindent ismerünk. Amit maga épített, most maga alatt omlott össze.

Péter elmosolyodott. Egy keserű, fáradt mosoly volt – nem az az ördögi félmosoly, amit valaha olyan könnyen felvett a tárgyalóasztal túloldalán. Most a mosoly inkább emlékeztetett egy emberre, aki tudja: mindent elveszített, de legalább a nevére emlékezni fognak.

– Beszéljen – szólalt meg újra a férfi. – Vallomást akarunk.

Péter Gábor hátradőlt, a plafon repedéseit nézte, mintha azokban keresné a szavakat.

– Mit vallhatnék még? – kérdezte halkan. – Amit építettünk, az magától roskadt össze. Az emberek félnek... féltek tőlünk. De az igazi félelem most jön majd. Mikor mindenki látni fogja, hogy amit hittünk, az sem volt több délibábnál.

A kihallgató nem válaszolt azonnal. Jegyzetelt valamit, aztán letette a tollat.

– Nem kell filozofálni, Péter elvtárs. Csak az igazat akarjuk.

Péter halkan felnevetett. A nevetése fáradt volt, szinte hangtalan.

– Az igazság? – kérdezte. – Az mindig annak a kezében van, aki a puskát tartja.

Az kihallgató most először nézett rá hosszabban. A pillantásában valami árnyalatnyi tisztelet csillant – vagy talán sajnálat.

– Ez a korszak véget ért, Eisenberger – mondta lassan. – Maga pedig vele együtt tűnik el.

Azzal felállt, és intett a két fegyveresnek. Pétert karon ragadták, és visszavezették a cellába.

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Péter Gábor a falhoz támaszkodott, és lehunyta a szemét. A sötétben egyetlen hang hallatszott: a régi Duna-parti szél emléke, amely egykor még szabadon fújt – jóval azelőtt, hogy a nevek, a pártok és az eszmék mind egymásba omlottak volna.

1959-ben szabadult. Egy megtört, megfáradt ember hagyta el a börtön kapuját, aki már nem akart többé semmit. Visszavonult, és csendben élte hátralévő éveit, mintha maga is árnyékká vált volna – egy olyan kor árnyékává, amelyet maga segített megteremteni.

A titkosrendőr bukása - 2. rész

A Parlament hűvös márványpadlója felett hosszú folyosók kanyarogtak, mint valami rideg labirintus. Az ablakok előtt vastag, nehéz függönyök lógtak, tompítva a kinti, szürke fényt. Péter Gábor katonás léptekkel haladt előre, de szíve ritmustalanul vert a mellkasában. A találkozóra nem hivatalos meghívót kapott, hanem egy rövid, személytelen üzenetet: „Rákosi elvtárs beszélni kíván magával. 16:00, I. emelet.”

Az ajtó előtt két ÁVH-s állt. Péter ismerte őket – valaha az ő parancsára kapták meg uniformisukat. Most azonban nem köszöntöttek, csak félreálltak szó nélkül, mint két szobor.

Belépett.

A szoba hatalmas volt, de a súlyos bútorok, a könyvespolcok, az óriási térképek szinte fojtogatták. Az ablakok zárva voltak, a levegő áporodott, dohányfüsttel keveredett. Az asztal mögött, a székében kissé hátradőlve, ott ült Rákosi Mátyás. A mosolya keserű volt, mint egy túlérett gyümölcs.

– Üljön le, Péter elvtárs – mondta halkan, majd egy pillanatig az iratokkal babrált előtte, mintha mérlegelné, milyen hangot üssön meg.

Péter némán engedelmeskedett. A széket úgy húzta maga alá, hogy ne csikorogjon, de így is úgy érezte, minden mozdulata hangos visszhangot ver a falak között.

– Tudja, miért hívtam? – kérdezte Rákosi, miközben végre felemelte a fejét, és egyenesen Péter szemébe nézett.

– Sejtem, elvtárs – felelte Péter, próbálva színtelen hangot megütni.

Egy pillanatnyi csend következett. Csak az óra ketyegése hallatszott a sarokból, mint egy ideges ujj kopogása.

– Túl nagy hatalom összpontosult a kezében – mondta Rákosi végül, s a hangjában már nem volt harag, csak valami fáradt elhatározás. – Az emberek félnek magától. És az emberek félelme előbb-utóbb ránk is átragad.

Péter nem válaszolt. Tudta, hogy nincs értelme mentegetőzni. Tudta, hogy a kártyákat már régen lejátszották.

Rákosi előrehajolt, arca most szinte bizalmas közelségbe került.

– Mi építjük az új világot, Péter. De egy házat nem lehet úgy felhúzni, hogy közben a gerendák roskadoznak a saját súlyuk alatt. Érti, mire célzok?

Péter bólintott. Hideg verítékcseppek gyűltek a homlokán.

– Lesz helye az ügynek, ha csendesen visszavonul – folytatta Rákosi. – De ha ellenkezik... akkor maga is csak egy lesz a múlt árnyai közül, amelyeket eltüntetünk.

Ez már nem fenyegetés volt. Nem kiabáltak, nem vertek az asztalra. Csak egyszerű bejelentés – mint amikor egy orvos közli a beteggel a diagnózist: nincs remény.

Péter felállt. Tudta, hogy a beszélgetés véget ért, és tudta, hogy a döntés nem az övé. Egyetlen szó nélkül meghajtotta a fejét, tisztelettudóan, szinte udvariasan – és kilépett az ajtón.

A folyosó most még hosszabbnak tűnt. Minden lépése visszhangzott a kövezeten, mintha maga a múlt verte volna vissza a hangját. Tudta, hogy amit maga mögött hagyott, az nemcsak egy iroda volt, hanem a hatalom trónja is, amelyet vérrel, árulással és félelemmel épített fel – és amely most, egyetlen kézmozdulatra, kártyavárként omlott össze.

Odakint, a Duna partján, lassan sötétedett. A víz felszínén a vöröslő alkonyat fényei reszkettek – mintha az egész város egyetlen lángoló tükörben égett volna el.

A titkosrendőr bukása - 1. rész

Arató András

A titkosrendőr bukása

Péter Gábor története

Péter Gábor – született Eisenberger Benjámin – egy szürke hajnalon látta meg a napvilágot, egy olyan világban, ahol a nélkülözés nem kivétel, hanem a mindennapok része volt. Egy nyomor sújtotta, kis lakásban nőtt fel, ahol a kenyér héját is becsben tartották. Két testvér kísérte az élet rögös ösvényén; közülük az egyik, mikor 1926-ban apjuk meghalt, nem látott más kiutat, mint hogy az óceán túlpartjára, Amerikába meneküljön a szegénység elől.

Benjámin élete is hamar küzdelmekkel kezdődött. Három és fél elemit végzett csupán, aztán korán a kétkezi munka világába taszította az élet: szabóinas lett. A műhelyek fülledt félhomályában, varrógépek monoton kattogása között tanulta meg a világ rideg törvényeit. Tüdőbetegsége azonban megálljt parancsolt a hajszának. Tizenhat évesen már a katonák sorába hívták, fiatal testét azonban gyorsan felőrölte a betegség – kétszer is fél évre gyógykezelésre kényszerült. A Budakeszi szanatórium hűvös szobáiban, ahol a fenyők susogása altatta az álmatlanokat, Benjámin – vagy, ahogy egyre többen kezdték szólítani, Gábor – hosszú hónapokat töltött mozdulatlanul. Itt fedezte fel az olvasás vigasztaló erejét: könyveken keresztül szárnyalt ki a betegágy börtönéből.

Huszonhárom évesen, mikor a legtöbben még az élet kapujában álltak, ő már elkötelezte magát egy eszme mellett. A szegénység, a szenvedés, a társadalmi igazságtalanság nem hagyta nyugodni. 24 évesen teljes szívvel és lélekkel csatlakozott a munkásmozgalomhoz, ahol először a Magyarországi Szociáldemokrata Párt soraiban talált otthonra. De a forradalmi láz, amely a húszas-harmincas évek Európájában tombolt, nem tartotta sokáig ott. 1931-től már a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) tagja lett.

Az illegális tevékenység mindennapjai veszélyekkel voltak átszőve. Gábor vakmerően hordozta a Vörös Segély, a Vörös Villamos és az Új Március című tiltott lapokat, mint titkos üzeneteket egy láthatatlan háború frontvonalán. Minden szórólap, amit eljuttatott egy reménykedő munkáshoz, minden összeesküvés, amin részt vett, egy új világ ígéretét hordozta – és egy újabb börtönbüntetés rémét.

1932 forró nyarán Moszkva hívta őt magához. A Nemzetközi Vörös Segély világkongresszusára küldték, ahol a Kreml árnyékában, Lenin öröksége felett esküt tettek egy szebb jövőre. Talán itt, a Vörös tér kockakövei között szőtték meg azt a hálót, amely később egész Kelet-Európát átfonta.

Hazatérése után Gábor hamarosan a Vörös Segély magyarországi vezetőségének tagja lett. De az évek nem kedveztek az ügynek: 1935 végén letartóztatták. Első fokon három hónap börtönre ítélték – de a sors, vagy talán egy ügyes ügyvéd, másodfokon felmentette. Ám a nyugalom csak illúzió volt: 1936-tól, miután a KMP központi utasításra megszűnt, Gábor nem vonult vissza. Folytatta munkáját a segélyszervezetben és a szabók szakszervezetében.

A történelem kereke nem állt meg. Amikor a KMP ismét működni kezdett, Péter ott volt az elsők között. Ám a rendőrség nem felejtett. 1940 tavaszán több mint 800 társával együtt őt is letartóztatták – és feleségét is. A börtönök rideg falai között nemcsak a szabadságukat vették el, hanem gyakran a méltóságukat is. Gábor embertelen bánásmódot szenvedett el, de hajlíthatatlan maradt.

1942 őszén újabb vádak érték. Már nem volt választása: a földalatti világba kényszerült, bujkálnia kellett. Egy sötét, esős éjszakán, mikor az utcákon csak a rendőrök bakancsának csattogása visszhangzott, Gábor megsemmisítette valódi iratait. Ekkor született meg újra, álnéven, új reményekkel.

A német megszállás 1944-ben még sötétebb időket hozott. Miközben Budapest utcáin Gestapo-autók cirkáltak, és az árulás a levegőben lógott, Demény Pál, a kommunista mozgalom egyik legerősebb figurája, új feladatot adott neki. Hamis papírokkal, új névvel – és az életéért futva – Gábor ismét a harc élére állt.

És miközben a város lángolt, miközben a Dunába lőttek ártatlanokat, Péter Gábor egy másik harcot vívott: a túlélés, az eszme és a jövő harcát.

A német megszállás idején Budapest levegője súlyos volt a félelemtől és árulástól. A város macskakövei vért ittak, az ablakok mögött fojtott suttogások terjedtek, mintha maga a város is vissza akarta volna tartani a lélegzetét. Péter – már új nevén – árnyékként mozgott ebben a városban, amelyet bombák ráztak meg és titkosügynökök figyeltek. Megtanult a fényektől távol maradni, megtanulta, hogy egy eldobott cigarettacsikk, egy rosszkor tett mozdulat egyenlő lehet a halállal.

Amikor 1945 tavaszán a szovjet tankok lánctalpaikkal letaposták Budapest utolsó védőit, Gábor már készen állt. A régi rend romjain új világot kellett építeni – és ehhez a kommunisták olyan embereket kerestek, akikben nemcsak a hit, de a könyörtelenség is megvolt.

Péter Gábor feladata világos volt: meg kellett teremteni az új hatalom védelmi pajzsát, egy olyan titkosrendőrséget, amely előtt senki sem volt biztonságban. Így született meg az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH – a rettegett gépezet, amely suttogásból vádat, barátságból árulást, kétkedésből halálos ítéletet kovácsolt.

Péter, a hajdani szabóinas, aki valaha sápadtan köhögött a budakeszi fenyvesek között, most már miniszteri rangban irányította a félelmet. Irodája ablakából rálátott a városra, amely most már az ő birodalma volt. Az arca gyakran mozdulatlan volt, mint egy szoboré, csak a szemeiben vibrált az a sötét tűz, amely nem ismert megbocsátást.

Az ÁVH nem válogatott eszközeiben. A pincékben, ahol korábban a bort tárolták, most vallatások folytak. Az éjszaka leple alatt fekete autók álltak meg házak előtt, és akik elmentek velük, gyakran soha többé nem tértek vissza. Barátok, családtagok, kollégák fordultak egymás ellen, mert a félelem mérgezték meg a bizalmat.

És Péter mindennek a közepén állt.

Nem kegyetlenségből tette, amit tett – legalábbis így hitte. A forradalom gyermeke volt, aki azt tanulta meg, hogy a cél szentesíti az eszközt. Minden egyes bebörtönzés, minden egyes kihallgatás egy új világ építését szolgálta. Vagy legalábbis ezt ismételgette magának, amikor az éjszakák csendjében, egyedül maradva, néha mégis felsejlett előtte azoknak az embereknek az arca, akik egyetlen szóval tűntek el az örök homályba.

1949-ben a hatalom csúcsára ért. Rákosi Mátyás, a párt első embere, teljes bizalmát élvezte. Az ÁVH kezében összpontosult az ország összes titka, bűne és félelme. Péter úgy mozgott a hatalom színpadán, mint egy karmester, aki egy disszonáns szimfóniát vezényel: letartóztatások, kihallgatások, koncepciós perek végtelen sora.

1953, Sztálin halála után változni kezdett a széljárás. A párt vezetése, érzékelve a feszültséget és a gyűlöletet, amely az ÁVH körül kavargott, úgy döntött, hogy bűnbakot keres. És ki lehetett volna alkalmasabb, mint Péter Gábor, a rendszer vaskezű szolgája?

2016. október 24., hétfő

1956-os emlékeim

1956-os emlékeim felidézését nagyon messziről, születésem előttről kell kezdeni, de az akkori események fontosak a későbbiek szempontjából. 1941-ben megtörtént a Délvidék visszafoglalása, és a vajdasági Zentán élő kereskedő lánya úgy gondolta, hogy beiratkozik a debreceni nyári egyetem kurzusára. Ugyanígy gondolkodott a kőszegi evangélikus gimnáziumi igazgató jogásszá lett fia is. Debrecenben összetalálkoztak, megszerették egymást, és 1943-ban házasságot kötöttek. Két évre rá, a háború utáni ínséges időben láttam meg a napvilágot.

1956-ban Budapesten, a Kandó Kálmán utcában éltünk. A nyári szüneteket rendszeresen a kőszegi nagyszülőknél töltöttem, de a zentai nagypapámhoz, az imperialisták láncos kutyájának kinevezett Tito Jugoszláviájába gyakorlatilag lehetetlen volt elutazni. A hosszú évek ellenségeskedése után azért megindult a kapcsolatok javulása, és ha nem is egyszerűen, de már lehetett útlevélhez jutni. Anyukámnak 1956. szeptember 6.-i keltezéssel sikerült Jugoszlávia területére érvényes (magyarul és cirill betűkkel, oroszul kiállított) útlevelet kapnia, amelyben fel volt tüntetve, hogy vele utazhat két fia is. A nehézkes és bürokratikus ügyintézésre jellemzően érdemes feljegyezni, hogy hány pecsét található az útlevélben. A fényképre ütve egy rendes, és egy szárazbélyegző a Belügyminisztérium útlevélosztályától. A következő oldalon elhelyezett pecsét három nyelven (magyarul, oroszul és franciául) közölte, hogy érvényes Jugoszlávia területére. Azután ismét a Belügyminisztérium útlevélosztályának körpecsétje, és az útlevélosztály vezetőjének névbélyegzője következett. A következő két pecsét: Kilépett: Kelebia, 1956. szept. 23, és Belépett: Kelebia, 1956. okt. 22(!). Szerb pecsétek jöttek ezután, a szabadkai be- és kiléptető pecsét, a budapesti jugoszláv követség által kiadott vízumpecsét, és két követségi körpecsét. A következő pecsétet a zentai hatóságok nyomták a könyvecskébe, fejlécén nem Jugoszlávia, hanem „Narodna Republika Srbije, Narodni Odbor Sreza Senta” szerepel. Még mindig nincs vége: az útlevél vége felé: Kiadva Din 9.000, és a pénzváltó IBUSZ iroda pecsétje. Még a kemény hátsó borító belső oldalára is jutott néhány bélyegző: Menetjegy kiadva, 200 Ft illeték befizetve, és természetesen az oda ragasztott két db. 100 Ft-os okmánybélyeget is lepecsételték. Ha jól számolom, ez összesen 19 pecsét.

Ki- és beléptető pecsétek az útlevélben

Mivel az utazás iskolaidőre esett, kikértek a Medve utcai iskolából, és egy hónapig Zentán jártam az ottani magyar iskolába, ahol csak a szerb nyelvórákon ültem kukán, a többi tárgyba szépen be tudtam kapcsolódni, még a németbe is, amit ugyan az iskolában nem tanultunk, de én az iskolán kívül igen. Szokatlan volt, hogy míg otthon tiszta fiúosztályba jártam (még a gimnáziumban is), addig itt vegyes osztályok voltak. Szép, meleg ősz volt, sokat jártunk csónakázni a Tiszára. Mialatt Zentán voltunk, apukám leutazott a szüleihez Kőszegre. Mi azonban valamilyen okból előbbre hoztuk későbbre tervezett hazautazásunkat október 22.-ére, egy hétfői napra, de erről ő nem értesült, abban a hitben volt, hogy mi biztonságos helyen, Zentán vagyunk.

Másnap, október 23.-án még nem mentem iskolába, kicsomagolással, pihenéssel telt a nap nagy része. Délután valamiért lementem az utcára – talán a boltba tejért, kenyérért – és akkor láttam, hogy valami rendkívüli dolog van készülőben. A Kandó utca csak néhány lépésre volt a tüntetések egyik fő színhelyétől, a Bem tértől, amit több ezer ember töltött meg, beszédeket mondtak, röpcédulákat osztogattak. A teret keletről a Duna, északról lakóházak (közöttük az óvoda, ahová korábban jártam), nyugatról a volt Radetzky laktanya, délről a Külügyminisztérium épülete határolta. Emlékeim szerint csak a középületekre, vagyis a laktanyára és a Külügyminisztériumra tűztek ki nemzetiszín zászlókat, mégpedig úgy, hogy nem csavarták őket teljesen le a zászlótartó rúdról, hanem csak annyira, hogy a Rákosi-címer még éppen ne látszódjon ki. Nyilván nem akarták megrongálni a leltárba vett zászlókat. Azóta sokat beszéltek a lyukas zászlókról, de én akkor ott egyre sem emlékszem. Később már igen, de a filmösszeállításokban gyakran előforduló jelenet, ahol éppen kivágják a zászlóból a címert, később készült rekonstrukció.

A Bem tér 1956. október 23.-án. Valahol én is ott vagyok a tömegben.

Rögtön felfogtam, hogy itt valami jelentős dolog történik, láttam a tér környékén, a Bem József utcában a rádió és a tv autóit is. Igen, akkor már létezett kísérleti tévé adás, engem pedig nagyon izgatott maga a televízió is, meg az is, hogy mi folyik a téren. Korábban még soha nem láttam tévét, ezért rávettem anyukámat, hogy este villamosozzunk el a Corvin áruházhoz. Tudtam, hogy annak a kirakatába ki van téve egy vevőkészülék, és nagyon szerettem volna megnézni az aznapi tévéhíradót. El is mentünk, de az adás elmaradt, viszont a város már tele volt teherautón száguldozó és a kormány távozását követelő fiatalokkal, akik azt kiabálták, hogy Vesszen Gerő! (Gerő Ernő volt a kommunista párt főtitkára, Rákosi utóda. Hozzánk hasonlóan ő is Jugoszláviából érkezett vissza az előző napon, Titónál járt, békülni). Hazafelé a villamoson a kalauz az Oktogonnál már nem azt mondta be, hogy Sztálin út, hanem hogy az Andrássy út következik, az utasok ovációja közepette. Tévézés helyett a rádiót hallgattuk, arról volt benne szó, hogy a cukorgyárak miért fizetnek többet a cukorrépáért termelőszövetkezeteknek, mint az egyéni gazdáknak. Az egyik megszólalóra máig emlékszem, azt a költői kérdést tette fel, hogy vajon a téesz répájából több cukrot tud csinálni az ercsi vagy az ácsi cukorgyár?

Reggel aztán a rádió hírei mellé géppisztoly sorozatok szolgáltatták a háttérzajokat. Szerencsére nem közvetlen közelből, hanem a hangszóróból szóltak. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy iskolába menjek, viszont – amit máig sem értek, hogy milyen meggondolásból – anyukám megengedte, hogy lejárjak az utcára, sorban állni a Kacsa utcai péknél, a követségek előtt, ahol segélycsomagokat osztottak, röplapokat gyűjteni, játszani. Kedvenc helyem a Széna téren volt, ahová a Déli pályaudvarról kitoltak és ott szétlőttek néhány vasúti kocsit, itt nagyon izgalmas volt a barátaimmal játszani.

A Széna tér 1956-ban. A mostani Mammut helyén a metróépítők üzemi épülete állt.

Érdekes, hogy milyen furcsán működik az emlékezet. Bennem évekig úgy élt, hogy a kocsik néhány száz méterrel arrébb, a Május 1 (Átrium) mozi előtt voltak. Csak néhány éve tudatosult bennem, hogy nem így volt, amikor megismertem az archív fényképeket. Ma is úgy érzem azonban, hogy 11 éves létemre teljesen tisztában voltam azzal, hogy mi történik, az akkor összegyűjtött újságokat, röpcédulákat a mai napig őrzöm. Az írások mellett gyűjtöttem az üzletek összetört portáljainak festett, színes üvegcserepeit is. Évekig ezek is megvoltak, aztán áldozatául estek egy nagytakarításnak. A rádió reggeltől estig be volt kapcsolva, és nagy öröm volt, amikor előbb a Szabad Petőfi Rádió jelentkezett Győrből, majd a Parlament épületéből sugárzó Kossuth rádió is megkapta a Szabad jelzőt. Néprádiónk volt, amivel csak ezt a két adót lehetett fogni. A fontosabb bejelentések előtt a bemondók felkérték a hallgatókat, hogy tegyék ki a készülékeiket az ablakba, és tekerjék fel a hangerőt, aminek én nagy lelkesedéssel tettem eleget.

A mi környékünkön nem nagyon voltak harcok, egyetlen alkalomra emlékszem, amikor lementünk a pincébe, de az sem tartott sokáig. A kicsit távolabbi környékünkön a Mártírok útja (a mai Margit körút) és a Kisrókus utca sarkán álló ház kapta a legtöbb belövést.

Szétlőtt ház a Mártírok útján

Emlékezetes és félelmetesen szép látvány volt, amikor november 6.-án az erkélyünkről végignéztük a Levéltár égését. Utána el is mentem a Bécsi kapu térre, hátha sikerül valamit megmenteni a szétégett papírok közül, de nem jártam sikerrel.

Ég a Levéltár

A forradalom leverése kapcsán nem emlékszem rá, hogy komolyan felmerült volna bennünk, hogy elhagyjuk az országot. A postaszolgálat és a vasúti közlekedés helyreállása után tisztázódott, hogy mi Budapesten vagyunk, apukám is visszautazott Kőszegről, így a karácsonyt már együtt töltöttük.

Az iskola nehezen indult meg, hosszú szénszünetek voltak, de végül a második félév rendben megkezdődött. Eggyel kevesebben voltunk, mint az első félévben: egy osztálytársunkat egy felrobbant gránát ölte meg. A tantervben annyi volt a változás, hogy az orosz órák megszűntek (nagy ünnepélyes oroszkönyv-égetést rendeztünk, Nem tanulunk ruszkit! csatakiáltásokkal), és helyette németül kezdtünk tanulni. Tankönyv ehhez nem volt, csak füzeteket kaptunk, mindig a következő óra anyagával (az 1957-58-as tanévtől aztán visszaállították az oroszt). Emellett fakultatív tárgyként bevezették a katolikus hittant, és aki nem jelentkezett rá (evangélikus lévén, én sem), azt a többi gyerek rögtön lezsidózta, bár azt hiszem, nem nagyon tudták, hogy ez mit jelent. Újra elkezdtek járni az előfizetett újságok, nekem a hetenként megjelenő Pajtás újság. A formátuma kisebb lett, de a tartalma sokkal gazdagabb és érdekesebb volt, mint korábban. Az iskolában osztották szét közöttünk a külföldi gyerekek ajándékait, csokoládét, játékokat. Kedvenc otthoni szórakozásom a diavetítés volt. A diafilmek általában ezzel a képkockával kezdődtek:

Engem irritált a rossz emlékeket felidéző fáklyavivő képe, ezért ennél a kockánál levakartam a filmekről az emulziót, és tussal Kossuth-címert rajzoltam a helyére, így vetítettem. Sajnos ezek a diafilmek sincsenek már meg.

2015. július 29., szerda

MEEI-s emlékeim - 3. rész

Munkafegyelem

A munkaidő reggel 8-tól fél 5-ig tartott, fél órás ebédszünettel. Mivel az intézetben volt melegítő konyha és étkező, az ebédszünet alatt sem volt szabad kimenni pl. a szomszédos Lehel piacra egy lángosért, vagy a közeli cukrászdába egy fagylaltért. A portára reggelenként ki voltak téve a jelenléti ívek, amiket a portás 08:00-kor beszedett és felvitt a személyzeti osztályra, a későn jövők már csak ott tudták aláírni. A késéseknek annyi következménye volt, hogy a sokat késők nem, vagy csak csökkentett mértékben kaptak prémiumot, később nyereségrészesedést, ezért aztán gyakori látvány volt, hogy valaki taxival érkezett a munkahelyére, amikor nagyon kifutott az időből. Ha valakinek hivatalos ügyben ki kellett menni az épületből, az osztályon vezetett füzetbe és portán vezetett naplóba is be kellett írni a távozás és a visszaérkezés idejét. Ennyi év után már elmesélhető, hogy a régi óvodaépületnek volt két, használaton kívüli kapuja, amik a Victor Hugo utcára nyíltak. Az egyik a fénytechnikai, a másuk az akkumulátor osztályhoz tartozott, és bár a kapubejárót raktárnak használtuk, az osztályokon megvolt a kijárat kulcsa, ahol ki lehetett munkaidő alatt is szökni egy süti vagy fagyi kedvéért.

A munkatempó ma már elképzelhetetlenül laza volt. A reggel kávéfőzéssel kezdődött, kávézás közben megbeszéltük az előző napi tévéműsort (azt az egyet, ami akkor létezett) és az aktuális pletykákat. A legtöbben reggeli nélkül rohantunk el hazulról a munkába, itt aztán kényelmesen elővettük és elfogyasztottuk a becsomagolt szendvicseket. Akkor még olvastak az emberek újságot, ezt leginkább munkaidőben ejtették meg. Közben pedig szólt a zsebrádióból a Petőfin a Zenés délelőtt vagy a Tánczenei koktél.

Déltájban az összeszokott asztaltársaságok együtt vonultak el ebédelni, ebéd után pedig kezdődött a szenvedés, hogy mikor lesz már fél 5. Valamelyikünk kitalálta, hogy párthatározattal eltörölték a fél ötöt, így aztán elég volt annyit mondani, hogy: Ma is párthatározat volt? 4 óra körül aztán elszivárogtunk a zuhanyozóba, elvégre piszkosan mégsem lehet hazamenni.

Tombol a munkakedv (a nevek ideírásától eltekintek)

Et-k és Kts-ak

Vagyis elvtársak és kartársak. Keresztnév helyett az elvtárs lett a második nevünk, hivatalosan így szólítottuk egymást. Az osztályon belül persze a keresztnéven szólítás és a tegeződés volt a gyakorlat. A kartárs megszólítás csak keveseknek járt ki, én Rácz kartársra emlékszem, ő volt a műszaki igazgatónk, amikor odakerültem. Az osztályvezetőnket is Hauser kartársnak szólították. Az intézetben természetesen párt és KISZ szervezet is működött. A pártszervezet működését közelebbről megtapasztalni kívülállóként szerencsére nem volt módom, de időnként rendeztek úgynevezett szabad pártnapokat is, ahová mindenkinek illett elmenni, és ott halálra untuk magunkat. Pártszemináriumok is voltak, később már osztályvezetőként nem tudtam megúszni, hogy időnként munkaidő után a szocializmus építésének aktuális kérdéseiről beszélgessek kényszeredetten a kollégáimmal. A pártirányítást a külsőségek is mutatták, az épület tetején egy hatalmas ötágú vörös csillag virított, ami csak a rendszerváltáskor került le onnan.

A KISZ szervezet gazdagnak számított, mert az intézettől kapott anyagi segítség mellett úgy szereztünk pénzt, hogy a vizsgálatra beküldött kábelekről a vizsgálat végeztével lebontottuk a szigetelést, és a tiszta vörösrezet jó áron eladtuk a MÉH-nek (ezt hívtuk társadalmi munkának). A kapott pénzt aztán elbuliztuk, kirándulásokra fordítottuk, vagy mindenféle dolgokat vásároltunk belőle. Volt a KISZ-nek fotólaborja, kölcsönözhető kempingfelszerelése, sőt még egy 16 mm-es vetítőgépe is, amivel gyereknapon az intézeti dolgozók gyerekeinek vetítettünk mesefilmeket.

Mesefilm vetítés az ebédlőben

Hasonlóan sok más akkori vállalathoz, a MEEI-ben is részt kellett venni a „szocialista munkaverseny”-ben. Ehhez brigádokat szerveztek, általában egy osztály – egy brigád alapon. Az évenkénti értékelés alapját a brigádnaplók képezték, ám nemcsak a beragasztott színházjegyek száma alapján történt az értékelés, hanem figyelembe vették az osztályok tervteljesítését, és az új vizsgálati módszerek kifejlesztését is. A nyertes brigádok bridgádzászlót, no meg pénzjutalmat kaptak, a brigádtagok pedig feltűzhették az arany-, ezüst-, vagy bronzkoszorús brigádjelvényt. Az egyéni teljesítmények elismerésére a Kiváló dolgozó kitüntetés szolgált, a kitüntetendők kiválasztása leggyakrabban annak alapján történt, hogy ki nem kapott még ilyen jelvényt.

Brigádzászló, brigádjelvények és Kiváló dolgozó kitüntetés

A kitüntetéseket a munkakönyvbe is beírták

A párt és a KISZ (ami mint tudjuk: győzelemre visz) mellett a szakszervezetről is meg kell emlékezni. Mindenki szakszervezeti tag volt, a Vasas szakszervezethez tartoztunk. Minden osztálynak volt egy szakszervezeti bizalmija, fizetésemelés vagy jutalom osztásnál kötelező volt az ő véleményét is meghallgatni. Ezen kívül az üdülési hetek elosztása is a szakszervezet feladata volt. Az intézetnek saját üdülője nem volt, de éveken keresztül a Balatonnál béreltek egy többszobás villát. Megállapodtunk a csehekkel csereüdültetésről, így ők eljöhettek a Balatonra, mi pedig eljuthattunk az Óriás-hegységbe (csehül: Krkonose), ott volt a cseh testvérintézet, az EZÚ üdülője.

MEEI másodszor

1972-ben úgy gondoltam, hogy az első munkahelyen eltöltött 3 év után máshol is kipróbálom magam. Visszatekintve érdekesnek tűnik, hogy ezalatt a 3 év alatt a fizetésem közel megduplázódott, a kilépéskor a munkakönyv tanúsága szerint havi 3.052 Ft-ra jött ki az átlagjövedelmem. A világítási szakmát nem hagytam ott, 2 évig lámpatest konstruktőrként dolgoztam tovább, de ez egy másik történet. Elég az hozzá, hogy rájöttem, máshol sem fenékig tejföl az élet, és közben a MEEI fénytechnikán is megváltozott a helyzet, lámpatest csoportvezetőnek hívott vissza korábbi főnököm.

Második időszakom nyoma

Hauser Imréről megoszlottak a vélemények, sokan nem kedvelték lobbanékony, szangvinikus természete miatt, én azonban legtöbbször jól kijöttem vele, bár néhányszor a kiabálásig fajult az eszmecserénk. Amiért utólag is hálás vagyok neki, az az, hogy szívén viselte a munkatársai szakmai fejlődését. Ő vett rá, időnként elég erőszakosan, hogy lépjek be a Világítástechnikai Társaság elődjébe, tartsak előadást szakmai konferenciákon, és publikációkat jelentessek meg, évente legalább egyszer.

A fényforrás csoport vezetésében is változás történt: Tyukodiné egy külföldi utazásról nem jött vissza, akkor úgy mondták: disszidált. Helyére Hennyey Kálmánné került, egy Moszkvában végzett mérnöknő. Az osztály szakmai kvalitásai ebben az időben nagyot javultak, a mérnökök száma jelentősen megnőtt. Eperjessy Mária, aki később átvette a fényforrás csoport vezetését, az Egyesült Izzóból igazolt át, a fejlesztési csoportot pedig Sebestyén László erősítette. Az 1970-es évek vége, a 80-asok eleje jelentette az osztály csúcspontját, ekkor közel 20-an dolgoztunk a fénytechnikán. Nemcsak a létszám, hanem a műszaki felszereltség is ugrásszerűen javult, ekkor jelentek meg az első számítógépek. Az osztály országosan is elől járt a számítógépes mérésadat-gyűjtő rendszerek alkalmazásában. Az első mérésvezérlő számítógépnek ma már nevetségesnek tűnő 8 kB memóriája, és 64 karakteres, egysoros LED pontmátrix kijelzője volt. Amerikai gyártmány lévén, embargó alá esett, rajta volt a hírhedt COCOM listán, ezért Ausztrián keresztül, mindenféle ügyeskedésekkel lehetett csak beszerezni. Mai szemmel nézve is meglepő, hogy milyen bonyolult feladatok megoldására sikerült megtanítani, főleg úgy, hogy minden programot magunknak kellett megírni hozzá egy forráskód szintű programnyelven.

Az első számítógépes mérőrendszer (Eperjessy Mária)

Az intézet kinőtte a Váci úti épületet, további bővülésre volt szükség. Kezdetben még ezen az épületen is osztozni kellett a VILATI nevű céggel, ők foglalták el ugyanis az első emeletet. Kiköltözésük után az igazgatás irodái kerültek ide, ahogy ez általánosan szokás volt. A Victor Hugo utcai épületet lebontották, és a fénytechnikai osztály átmenetileg az újonnan kialakított Alig utcai szárnyban kapott ideiglenes elhelyezést, amíg fel nem épült az óvodaépület helyére a ma is ott álló négyemeletes ház, amelynek a 2.-3. emeletét foglaltuk el. Csodálkoztunk is rajta, hogy a fénylabornak a világos, nagy ablakos 3. emeleten találtak helyet, hatalmas fekete deszkalapokkal elzárva a külső fényt. Az 50 m-es fényutat itt is csak a ház falából kinyúló vastag csővel sikerült megvalósítani.

Utazások

A munkánkat a különféle kiküldetések színesítették, helyszíni vizsgálatokkal az ország sok településére eljutottunk. Emlékezetes volt, amikor a 4-es út gyalogátkelőhelyeinek világítását kellett felmérni, a 0 kilométerkőtől egészen a záhonyi határig. Több napos, de az is lehet, hogy több hetes munka volt: nappal mérőszalaggal rögzítettük a geometriai adatokat, éjszakánként pedig fényt mértünk.

Szabolcsi életkép, valahol a 4-es út mentén jegyzetelek

A magasabb beosztásban lévők külföldre is eljutottak, bár a külföld először csak a „baráti” országokat jelentette. Az intézet együttműködési szerződést kötött a hasonló cseh, lengyel, keletnémet és bolgár intézetekkel. Az együttműködés keretében egyeztettünk a különleges nemzeti előírásainkat, megállapodtunk egymás vizsgálati eredményeinek elfogadásáról, megismerkedtünk műszaki felszereltségükkel, körméréseket végeztünk. Általában évente 1-1 ilyen, devizamentes cserének nevezett útra került sor minden viszonylatban, ahol a kint tartózkodás költségeit a vendéglátók fedezték. Inkább ők szerettek Magyarországra jönni, de ennek az volt az ára, hogy nekünk is el kellett tölteni ugyanennyi időt Varsóban vagy Szófiában.

Később a lehetőségek nyugati utakkal is bővültek, először Ausztriába és (Nyugat-)Németországba sikerült eljutnom, amikor az Operaház 1984-es felújításakor felszerelt új lámpákat vizsgáltuk meg a gyártóknál. Az ezt követő évek során sikerült Franciaországba, Svédországba, Norvégiába, Olaszországba is elutazni, hivatalos ügyben. Ezek az utak az élmény mellett anyagilag is kifizetődőek voltak, mert a napidíjból szépen be lehetett vásárolni. Az útlevél kiadását a személyzeti osztály intézte, az útlevelünket hazaérkezés után azonnal le kellett adni, és az a következő utazásig a páncélszekrényben lapult. Kétféle útlevél volt akkoriban, egy kék, ami elvileg az egész világra jó volt, de a legtöbb országba vízumot kellett kérni ahhoz, hogy beutazhassunk. Ezt az útlevelet őrizték a személyzetin. A piros útlevelet magunknál tarthattuk, de ezzel csak az úgynevezett szocialista országokba lehetett utazni (kivéve a Szovjetuniót).

A rendszerváltás és hatásai

A történészek 1989-re datálják a rendszerváltásnak nevezett folyamat kezdetét, a pártállam lebontását. Az Intézet életében az első időben nem sok változás történt, a dolgok eleinte úgy mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Változások azért történtek, egy újabb vezetési szintet hoztak létre, megalakultak az alkatrész és készülék vizsgálati főosztályok. A megbízóinkkal való kapcsolattartás megváltozott, szigorú összeférhetetlenségi szabályokat vezettek be. A vizsgálatokat megrendelő cégek műszaki emberével nem állhatott szóba az, aki a vizsgálatot végezte. Tanácsot adni, hogy egy apróbb hibát hogyan lehetne kijavítani, végképp tilos lett. Helyszíni vizsgálatot egy ember nem végezhetett, legalább kettőnek kellett odamenni. A végén már a vizsgálati jegyzőkönyvet sem adtuk ki a megrendelőknek, csak a végeredményt tartalmazó minősítő iratot. Az osztályvezetőktől elvették a minősítő iratok aláírásának a jogát, és erre a feladatra létrehozták a tanúsítási osztályt, aminek legfőbb feladata a pecsételés volt. Nő a vízfej – mondtuk. Hauser Imrétől visszavonták az osztályvezetői megbízást, ő is erre az osztályra került. A németek a velük kötött megállapodás szerint átengedték a Németországban jóváhagyott magyar gyártmányú termékek időszakos gyártásellenőrzésének a jogát, és mint németül jól beszélő szakember, Hauser koordinálta ezeket a vizsgálatokat, a fénytechnikai osztály vezetését pedig rám bízták. A lámpatest csoportot ezután Dobó László vezette tovább.

A korábbi kötött munkarend helyett bevezették a rugalmas munkaidőt, 10 és 2 között volt az úgynevezett törzsidő, amikor mindenkinek bent kellett lenni, egyébként pedig szabadon lehetett megválasztani a munka kezdésének és befejezésének időpontját, annyi megkötéssel, hogy a plusz vagy mínusz órák egyenlege egy hónapban a 10-et nem léphette túl. A jelenléti íveket ekkor már az osztályokon vezettük, a kollégák előszeretettel mószerolták egymást, hogy X vagy Y egy negyedórát csalt a beírással.

A helyzet egy kicsit hasonlított a léket kapott Titanichoz, a hajó még úszott, a zenészek húzták a talpalávalót, de már látszott a végkifejlet. A vizsgálati megbízások és ezzel együtt a bevételek forrását egy rendelet biztosította, ami kötelezővé tette a villamos termékek forgalomba hozatal előtti bevizsgáltatását. Mi pedig aprólékosan újra meg újra megvizsgáltuk azokat az egyre nagyobb számban beáramló import termékeket, amiket más országok intézetei előzőleg már jóváhagytak. Körvonalazódtak már az Európai Unió alapelvei az emberek, az áruk, a szolgáltatások szabad áramlásáról, és ez előre vetítette a vizsgálati tevékenység drasztikus visszaszorulását. A kötelező hatályú magyar szabványok helyett önkéntességen alapuló európai szabványok jelentek meg.

Az intézet státusza is megváltozott: először közalkalmazottból köztisztviselők lettünk, de ehhez előbb mindenkinek le kellett tenni a közigazgatási alapvizsgát. Később az intézet Kft-vé alakult, majd felkerült a privatizációs listára, de ezt a folyamatot én már csak külső szemlélőként figyeltem. Arra a következtetésre jutottam ugyanis, hogy addig kell váltani, ameddig fizikailag és szellemileg képes vagyok rá, és nem szabad megvárni, amíg nekem kell felmondani az osztályon dolgozó kollégáimnak, vagy netán az én munkakörömet szüntetik meg. A további történet már más lapra tartozik. Az intézettől való távozásomat volt, aki rossz néven vette, de a többség megértette az indokaimat, és a személyes jó kapcsolat továbbra is megmaradt. Az egykori készülék vizsgáló főosztály osztályvezetőivel évekig rendszeresen összejártunk vacsorázni, és arra is volt példa, hogy előadást tartani hívtak vissza már az intézet utódjához.

MEEI-s emlékeim - 2. rész

Első tapasztalatok

Amikor elkezdtem dolgozni, az osztály 3 csoportra oszlott: a fényforrás, a lámpatest, és a fejlesztési csoportra. A fényforrás csoportot Tyukodi Istvánné, Marcsi, a lámpatestet Dalmadi Tamás vezette, a fejlesztési csoportnak emlékezetem szerint nem volt kinevezett vezetője. Én a lámpatest csoporthoz kerültem, ahol Gönczi Bertalan, Hoboth Edit és Sándor Andrásné, Ágota voltak a közvetlen kollégáim. A csoportba tartozott még Schwanzer Nándorné, Márti is, de amikor én beléptem, ő gyesen volt, és csak később jött újra vissza.

Kezdetnek a kezembe nyomták a vaskos lámpatest szabványt, hogy olvasgassam. Életemben akkor láttam először szabványt. Az osztályon akkoriban kevés mérnök dolgozott, a csoportvezetők egyike sem volt az. A műszerezettség az ötvenes évek szintjén állt: fekete bakelitházas, mutatós volt- és ampermérőket használtunk. Ellenállást Wheatstone-hidas műszerrel mértünk. A melegedésmérés valamivel korszerűbb volt, magát a mérést vékony huzalátmérőjű Ni-CrNi hőelemekkel végeztük, a műszerhez egy többcsatornás mérőhely átkapcsoló is tartozott.

A fénylabor felszereltsége korszerűbb volt. Volt egy 5 m-es optikai padunk (ami a mai napig használatban van), egy sorozat Osram etalonlámpánk, fénymérésre az emberi szem érzékenységének megfelelően szűrőzött szelén és szilícium fényelemeket használtunk.

A kisebb lámpatestek, főleg autólámpák fényeloszlás mérésére volt egy kisebb forgató állványunk (szaknyelven: goniométer).

Autólámpa fényeloszlás mérése (Berta Csaba)

A nagyobb lámpatestek fényeloszlás mérését először külső helyszínen, az EKA gyár fénylaborjában végezték egy candelograph nevű készüléken, ami fényérzékeny fotopapírra rögzítette a fényeloszlási görbéket. Amikor én odakerültem, már volt egy saját fejlesztésű goniométerünk is, ez polárkoordinátás milliméterpapíron rögzítette a görbéket, amiket később kézzel skáláztunk be. Mindig problémát okozott, hogy az autófényszórók fényeloszlását az előírások szerint 25 m távolságból kell mérni. A pince összes helyiségét egybenyitva sem jött ki ez a távolság, ezért egy falat áttörve a szomszédos raktárban kellett elhelyezni az érzékelőt. A lámpák által kisugárzott fény mennyiségét, az úgynevezett fényáramot belülről matt fehérre festett gömbökben (integráló, vagy Ulbricht-gömbökben) mértük.

Izzólámpák fényárammérése (Szojka Tibor)

A kisebb fényforrásokhoz volt egy 0,5 és egy 1 m-es átmérőjű gömbünk, de ezekkel nagyobb lámpatesteket nem lehetett mérni, ehhez legalább 3 m-es gömbre lett volna szükség. Egy ekkora gömböt már csak helyhiány miatt sem tudtunk volna felállítani, ezért csak egy 30°-os gömbcikket készítettünk el, ezzel 12 rész-mérésből tudtuk meghatározni a lámpatestek hatásfokát.

Csarnokvilágító lámpatestet szerelek fel a hatásfok mérő gömbcikk közepére.

A sugárzások spektrális eloszlásának mérésére egy fotoelektron-sokszorozóval egybeépített kettős monokromátort használtunk, a színmérés a Somkúti-féle színmérővel történt. Az autólámpák belső méreteire igen szigorú előírások vonatkoznak, ezek betartását egy nagyméretű mérőmikroszkóppal ellenőriztük.

Mérőmikroszkópos vizsgálat

Így dolgoztunk

A vizsgálatok eredményeit kézírásos jegyzőkönyvekben rögzítettük, és minden osztálynak volt egy gépíró adminisztrátora, aki 4 példányban, indigóval legépelte ezeket, miután a csoportvezető jóváhagyta a kéziratot (két példányt kapott a megrendelő, egy-egy példány pedig a csoport és az osztály irattárba került). Sokszor előfordult, hogy annyi gépelni való gyűlt össze, hogy nem győzték a munkát. Ilyen esetekre voltak olyan gépírónők, akik nem tartoztak osztályhoz, és így adminisztrációs feladataik sem voltak. Fregoli-gépírónőknek hívtuk őket. A legépelt jegyzőkönyvet visszakaptuk átolvasásra, és nem egyszer előfordult, hogy a gépelési hibák miatt újra kellett gépelni néhány oldalt.

Szortírozom a legépelt jegyzőkönyv oldalait

Ha a gépelés rendben volt, az ügyintéző szignózta, a csoportvezető és az osztályvezető pedig aláírta a jegyzőkönyvet és az annak alapján kiállított Minősítő iratot. Amikor a vizsgálati eredmények rendben voltak, akkor azonnal ki lehetett postázni a megrendelőnek. Ha eltérés volt az előírás és az eredmény között, akkor mérlegelni lehetett, hogy az eltérés „az élet- és vagyonbiztonság szempontjából” elfogadható-e vagy sem. Itt óhatatlanul bejön a képbe a szubjektivitás, ezért ilyen esetekben mindig a Műszaki Tanács elé kellett vinni a kérdést. A tanács neve később Minősítő Tanácsra változott, az üléseket kedd délelőttönként tartották. A tanács az igazgatóból, a főmérnökből vagy főosztályvezetőkből, és az osztályvezetőkből állt.

MEEI-s emlékeim - 1. rész

Iskolapadtól a fénylaborig

A BME villamosmérnöki karára jártam, és az ötödik év második félévében, amikor már a diplomaterv készítéssel voltunk elfoglalva, fel kellett venni néhány fakultatív tárgyat. Hogy gondolkozik ilyenkor egy rendes egyetemista? Azt a tárgyat választja, amiből az elképzelése szerint a legkönnyebben le lehet vizsgázni. Én is így tettem, amikor felvettem a Fényforrások tárgyat. Az előadónk Somkúti Adolf volt, aki külsősként adott elő az egyetemen, főállásban pedig a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézetben, azaz a MEEI-ben dolgozott. Csak később jöttem rá, hogy a világítástechnika mégsem egy olyan szakterület, amit egy félév alatt, heti 2 órában tokkal-vonóval el lehet sajátítani, de a félévet azért sikerült egy jelessel abszolválni.

Akkor még olyan világ volt, hogy nem a végzősök kerestek maguknak munkahelyet, hanem a munkahelyek keresték a végzősöket. Én is több ajánlatot kaptam, így többek között Somkúti bácsi (mert így hívtuk) is megkeresett, hogy volna-e kedvem a MEEI-ben dolgozni. Nem szépítette a dolgot, elmondta, hogy ott soha nem fogok egy új világítási rendszert kifejleszteni, de olyan széles körű rálátásom lesz az egész iparágra, mint amilyent sehol máshol nem érhetek el. Elmentem, körülnéztem, és igent mondtam. Az akkor még létező munkakönyv bejegyzése szerint 1969. szeptember 1-jével beosztott ügyintézői munkakörbe, havi 1550 Ft fizetésért vettek fel, ami abban az időben a kezdő mérnökök szokásos fizetése volt.

Korai történet

Lámpavizsgálatokkal az intézet már az 1934-es megalakulásától kezdve foglalkozott. Kezdetben a József körúton vizsgálták a lámpákat, aztán később, amikor a '60-as években Magyarország csatlakozott az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának a járműlámpákkal kapcsolatos előírásaihoz, szükségessé vált egy nemzeti vizsgáló intézmény felállítása. Ekkor alakult meg 1965-ben az önálló fénytechnikai osztály, a korábban óvodaként működő, a XIII. kerületi Victor Hugo utcára néző földszintes épületben. A fénymérő labort az épület alagsorában alakították ki, mert itt, a feketére festett falú, ablaktalan helyiségekben lehetett a legkönnyebben kizárni a méréseket zavaró külső fényeket. A műszerek nagyrészt az akkori Tungsram-ból érkeztek, csakúgy, mint az osztály vezetésével megbíztott Somkúti Adolf is, aki végzettségét tekintve fizikus volt. Még az Izzós időkből volt egy találmánya, egy színmérő műszer, amit sok éven keresztül használtunk. Osztályvezetői megbízása nem tartott sokáig, mert megérkezett Hauser Imre, aki korábban az akkori NDK-ban, Ilmenau műszaki egyetemén adott elő világítástechnikát. A részletek előttem homályban maradtak, de tény, hogy mire én a MEEI-be kerültem, már ő volt az új osztályvezető, Somkúti bácsi pedig néhány évre műszaki tanácsosi címet kapott, majd nyugdíjba ment.

Somkúti bácsi búcsúztatása (a képen ül). Álló sor balról-jobbra: Molnár István, Schwanzer

Nándorné, Sándor Andrásné, Hoboth Edit, Hauser Imre, Dobó László, Szot Magda

2013. április 6., szombat

Nagyapám története

KINCSÁSÁS

Derűs, humort szerető kereskedő volt Zentán boldogult Guelminó Ferenc, akinek szatócsboltja ott állott valamikor a Hajduska kocsmájával szemben, a néhány éve lebontott Boja nevű vegyeskereskedés helyén.

Egyszer házrenoválás alkalmával valami épületrészhez ásatott alapot az udvarukban két napszámossal. Ahogy ott dolgoztak az emberek, munka közben régi cserépdarab, vasfazék, miegymás fordult ki az ásójuk nyomán, és ez annyira meglódította a két szegény földtúró képzeletét, hogy - főleg az idősebbik - másról sem beszélt egész nap, csak elásott kincsről, földbe rejtett aranyakról, ásott pénzből meggazdagodott környékbeli famíliákról... Úgy látszik, még éjszaka is foglalkoztatta az öreget a kincsre bukkanás gondolata, mert másnap reggel azzal kezdte a munkát, hogy elújságolta: disznóval álmodott az éjjel, az meg a Regélő naptár álmoskönyve szerint szerencsét jelent.

-De hát... - tette hozzá szomorúan - szegínynek a szerencséje is szegíny! Ez a mi szerencsénk, látod-e, az ásó nyele! Ameddig ezt eme'ni bírjuk, addig vagyunk szerencsések, mer' van egíszsígünk. Utána... markába köpött az öreg, s hozzáfogott társával a józan robothoz.

Alig ástak azonban egy-két ásónyomot, csak megkoccant éppen az álomlátó ásójának a hegye valamiben. Lehajolnak, körülpiszkálják, elkaparják a földet, hát uramfia! Egy mázas cserépedény lecsempült karimája került elő a földkupacból, alatta meg egy törött köcsög, színültig tele csillogó aranypénzzel.

Előbb megállt bennük az ütő, szusszanni is elfelejtettek, de akkor a fiatalabb lekapta a kalapját, földhöz vágta, és fölkiáltott:

- Isten hozzád, kis talicskám! Sose veszlek most már a kezembe többet! - s ugrált volna örömében, de a társa, aki úgy látszik, próbált ember lehetett kincsügyekben, lepisszentette:

-Megvesztél, bolond?! Elijeszted a szerencsénket! Csak úgy lehet a mienk a kincs, ha nem beszélünk, meg pláne, ha nem káromkodunk! Ha nem tudnád, átok van az ilyen letett aranyon! Hét klopterrel süllyed lejjebb, ha magunkra haragítjuk az őrizőjit!

-Miféle őrizőjit?

-Hát, aki istrázsálja! Van ám úgy, hogy valami állat: kutya vagy kígyó, hun meg öregember... De mondják azt is, hogy Szent György éccakáján megtisztul a kincs, fölveti a lángját. Lehetsíges, hogy ez is tiszta már... - kuporodott le reménykedve az öreg, és nézte, nézte a csillogó pénzdarabokat.

- Mit gondol ke'e? Ugyan ki gyughatta ide? - térdelt mellé a fiatalabb, s most már ketten nézték sóváran a köcsög tartalmát.

- Török kincs ez! A'lehet bizonyosan! - tudálékoskodott az öreg. Abban az időben kerülhetett ide a föld alá. Vagy török áshatta el, vagy éppen olyan valaki, aki elüle menekült.

- De most már a mienk, ugye? - sürgette a fiatalabb, s nyúlt volna a köcsög felé, de az öreg lefogta a kezét.

- Várjál! Szólni köllene a Guelnak is, az ő házánál tanátuk...

- Már mért szónánk neki! Mink ástuk ki, nem ő! Ha mink meg nem tanájjuk tán örökre a fődben maradt vóna!

-Akkor is... Előbb-utóbb megtudná, osztán akkor mi maranna nekünk? Csak a nagy szégyen, hogy megloptuk a munkaadónkat - mozdult meg a lélek az idős napszámosban.

- És ha nem osztozik? Ha az egészre ő teszi rá a kezit? - kötözködött a fiatalabb.

-Jó ember az, biztosan megosztja velünk! -győzködött az öreg.

- Hát akkor fölözzük le legalább! - kapott két marokkal a fiatalabb az aranyokért, de alighogy kézbe vette őket, nyomban különös arcot vágott: nagyon könnyűnek találta az aranypénzeket. Hamar a foga közé kapott egyet, hogy a régi kipróbált szokás szerint ráharapva győződjön meg: nem hamis-e véletlenül.

Hát az volt - hamis, vagyis inkább: édes. Ugyanis Guelminó, aki előtte való napon kihallgatta a két munkás beszélgetését, elhatározta, hogy beugratja őket. Abban az időben - a két háború között - arany sztaniolba csomagolt tízdináros nagyságú pénzérmét utánzó csokoládét lehetett kapni a boltokban. Ebből az áruból töltött meg egy köcsögre valót a tréfakedvelő kereskedő, s rakta le csaléteknek még előző este a gödör fenekére.

Guelminó ott derülte végig az egészet a góréban (amely a kiásott gödör fölött meredezett), onnan hallgatta ki két napszámosa párbeszédét. Csak akkor hervadt le képéről a mosoly, amikor amazok – kijózanodva a boldogságból - műveltetni kezdték apjával, anyjával, leszedve munkaadójukról még a keresztvizet is, merthogy nyomban rájöttek, ki ültette fel őket.

-No, no, emberek! Nem köllene azért olyan vastagon... Hát csak tréfa volt az egész! - hőkölte őket lefelé jöttében Ferenc bácsi. Amazok akkor vették észre, hogy a kereskedő is jelen van, és kihallgatta az átkozódásukat. Most is az öreg találta föl magát hamarabb:

- Már megbocsásson, Guelminó úr! Amit mi tanátunk, az most már a mienk, amit meg maga hallott, a'meg legyen a magáé!

(Megjelent Tőke István: Mosolygó Tisza mente c. könyvében. Fórum könyvkiadó, Újvidék, 1983)

2012. április 15., vasárnap

Pogány torony

Érdekes helyre jutottam el a Geocaching játék kapcsán: az óbudai Aranyhegyen álló Pogány vagy másnéven Koppány toronyhoz. A GC oldaláról ezt tudtam meg róla:
-------------------------------------------------------------------------------
Őseink hite feltámasztásának gondolata komoly formában a századfordulón vetődött fel az akkoriban alakuló Turáni Mozgalom köreiben. Különösen a Paikert Alajos és elvbarátai által 1910-ben alapított Turáni Társaságban, melyhez olyan ismert személyek tartoztak, mint József Ferenc főherceg, gróf Széchenyi Béla, gróf Teleki Pál, Pekár Gyula és mások.
E mozgalomból nőtt ki több mint tízezres létszámmal - Bencsi Zoltán vezetésével a Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza. E csoport az 1930-as években Budán szobrot akart állítani "Ősi Istenünk és fajtánk védelmében vértanúhalált halt Koppány vezérünk és a vele pusztult sok-sok jó magyar emlékére", de a keresztény egyházak nyomására a főváros nem adott helyet. Ahogy nem kaptak engedélyt a Hármashatár-hegyre egy sumér stílusú, örökké égő áldozati oltár felállítására sem. A turániak azonban nem adták fel céljukat. Az állandó rendőri zaklatások ellenére folyamatosan kiadták lapjukat, a Turáni rohamot, illetve egyik jómódú tagjuk, az erdélyi Szász Farkas saját telkén, az óbudai Aranyhegyen felépített egy tornyot Atilla, Árpád, és Koppány tiszteletére, amely 1935-re készült el. A Koppány-tornyot Vührl Géza építész tervezte, hajdani magassága hozzávetőlegesen 12-13 m, alapja hatszögű, tetejét a turulmadár díszítette.
A július 7-ei avatási ünnep aztán amolyan "kereszténykurzusosra" sikeredett, ugyanis az ünneplő több ezer embert, köztük gyerekeket, asszonyokat is a kivonultatott csendőrök megkardlapozták. Az állandóan fél-illegalitásban élő hívők többsége életének a II. világháborúba történt belépésünk adott végletesen tragikus fordulatot. A vallási közösség tagjainak ezreit ugyanis Ukrajnába hurcolták munkaszolgálatra, mint "megbízhatatlan magyarokat". Bencsi Zoltán meghalt, más ismert tagok, mint Magyar Adorján, Nagy Kászon végleg visszavonultak a nyilvános szerepléstől. Némely nyugatra menekült túlélő, például Homonnay Ottó János azért folytatta a tevékenységét.
A tornyot az ötvenes években az ÁVH használta őrtoronyként, majd eladták. Azóta többször is gazdát cserélt. Jelenlegi tulajdonosának tetszett, mikor megvette. "Legalább mászhatnak rá a gyerekek". Az elmúlt években történtek kísérletek a környékbeliek által pogány toronynak nevezett emlék megmentésére, műemlékké nyilvánítására. Ami annál inkább könnyű lenne, mert megvan az eredeti tervrajz és a torony körül a leomlott kövek is.
----------------------------------------------------------------------------
A telek elhagyottnak tűnik, kapuja tárva-nyitva, a torony mellett egy soha el nem készült ház szeméttel teli, talán garázsnak szánt alagsora. A torony alsó szintjének boltozatos helyiségébe be lehet menni, valaki még egy nemzetiszín szalagot is odatűzőtt, de a felsőbb szintekre vezető lépcső járhatatlan, leomlott. A tetején valaha volt turulmadárnak nyoma veszett. A toronytól szép kilátás nyílik, ezt is megörökítettem.