A cella falán egy repedés kígyózott felfelé, mintha maga is menekülni próbálna a nedves, penészes sötétség elől. Péter Gábor a priccsen ült, könyökét a térdére támasztotta, és némán nézte a repedést. Napok óta nem kapott mást, csak hirtelen jött utasításokat, rövid parancsokat, durva ébresztéseket, és most – végre – szóltak neki: „Kihallgatás.”
A folyosón két fegyveres vezette. Nem siettették, nem lökdösték – a lassúságuk kegyetlenebb volt, mint bármilyen ütés. A csendet csak a csizmák kopogása törte meg, és a vasajtók kattanása, ahogy egymás után záródtak mögöttük.
A kihallgatószoba rideg volt, a levegő állott és büdös. A fal mellett rozoga íróasztal, egy fémdoboz, rajta kávéfoltos papírlapok. Az asztal túloldalán egy ismeretlen férfi ült. Civil ruhában volt, fiatal, frissen borotvált arcú. Olyan valaki, aki Péter előtt talán maga is fejet hajtott volna egy évvel ezelőtt.
Most azonban fölényesen hátradőlt a székében, és a tollával dobolt az asztalon.
– Üljön le – intett neki.
Péter engedelmesen leült. A széke rozsdásan nyikordult alatta. A saját helyzete groteszk módon ismerős volt – hányszor ült ő maga is az asztal másik oldalán, várva, hogy a másik fél megtörjön.
Most ő volt a másik fél.
– Péter Gábor... vagyis Eisenberger Benjámin – mondta ki az új kihallgató, mintha egy régi sebet hasítana fel a nevével. – Tudja, miért van itt?
Péter nem válaszolt. Minek is? A válaszokat már mások írták meg, valahol a hatalom rideg irodáiban.
– Államellenes összeesküvés, hatalommal való visszaélés, árulás – sorolta a férfi közömbösen, mint aki egy árlistát olvas fel a piacon. – És persze a szokásos: emberi jogok megsértése, törvénytelen kivégzések, koholt vádak alapján végrehajtott internálások...
Egy pillanatra elhallgatott, mintha hatást várna.
Péter csak bólintott. Nem tagadott. Nem védekezett.
– Tudja – folytatta az kihallgató –, sokáig gondolkodtunk rajta, hogy érdemes-e egyáltalán kihallgatni magát. A múltját, a módszereit, mindent ismerünk. Amit maga épített, most maga alatt omlott össze.
Péter elmosolyodott. Egy keserű, fáradt mosoly volt – nem az az ördögi félmosoly, amit valaha olyan könnyen felvett a tárgyalóasztal túloldalán. Most a mosoly inkább emlékeztetett egy emberre, aki tudja: mindent elveszített, de legalább a nevére emlékezni fognak.
– Beszéljen – szólalt meg újra a férfi. – Vallomást akarunk.
Péter Gábor hátradőlt, a plafon repedéseit nézte, mintha azokban keresné a szavakat.
– Mit vallhatnék még? – kérdezte halkan. – Amit építettünk, az magától roskadt össze. Az emberek félnek... féltek tőlünk. De az igazi félelem most jön majd. Mikor mindenki látni fogja, hogy amit hittünk, az sem volt több délibábnál.
A kihallgató nem válaszolt azonnal. Jegyzetelt valamit, aztán letette a tollat.
– Nem kell filozofálni, Péter elvtárs. Csak az igazat akarjuk.
Péter halkan felnevetett. A nevetése fáradt volt, szinte hangtalan.
– Az igazság? – kérdezte. – Az mindig annak a kezében van, aki a puskát tartja.
Az kihallgató most először nézett rá hosszabban. A pillantásában valami árnyalatnyi tisztelet csillant – vagy talán sajnálat.
– Ez a korszak véget ért, Eisenberger – mondta lassan. – Maga pedig vele együtt tűnik el.
Azzal felállt, és intett a két fegyveresnek. Pétert karon ragadták, és visszavezették a cellába.
Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Péter Gábor a falhoz támaszkodott, és lehunyta a szemét. A sötétben egyetlen hang hallatszott: a régi Duna-parti szél emléke, amely egykor még szabadon fújt – jóval azelőtt, hogy a nevek, a pártok és az eszmék mind egymásba omlottak volna.
1959-ben szabadult. Egy megtört, megfáradt ember hagyta el a börtön kapuját, aki már nem akart többé semmit. Visszavonult, és csendben élte hátralévő éveit, mintha maga is árnyékká vált volna – egy olyan kor árnyékává, amelyet maga segített megteremteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése