A titkosrendőr bukása - 2. rész

 

A Parlament hűvös márványpadlója felett hosszú folyosók kanyarogtak, mint valami rideg labirintus. Az ablakok előtt vastag, nehéz függönyök lógtak, tompítva a kinti, szürke fényt. Péter Gábor katonás léptekkel haladt előre, de szíve ritmustalanul vert a mellkasában. A találkozóra nem hivatalos meghívót kapott, hanem egy rövid, személytelen üzenetet: „Rákosi elvtárs beszélni kíván magával. 16:00, I. emelet.”

Az ajtó előtt két ÁVH-s állt. Péter ismerte őket – valaha az ő parancsára kapták meg uniformisukat. Most azonban nem köszöntöttek, csak félreálltak szó nélkül, mint két szobor.

Belépett.

A szoba hatalmas volt, de a súlyos bútorok, a könyvespolcok, az óriási térképek szinte fojtogatták. Az ablakok zárva voltak, a levegő áporodott, dohányfüsttel keveredett. Az asztal mögött, a székében kissé hátradőlve, ott ült Rákosi Mátyás. A mosolya keserű volt, mint egy túlérett gyümölcs.

– Üljön le, Péter elvtárs – mondta halkan, majd egy pillanatig az iratokkal babrált előtte, mintha mérlegelné, milyen hangot üssön meg.

Péter némán engedelmeskedett. A széket úgy húzta maga alá, hogy ne csikorogjon, de így is úgy érezte, minden mozdulata hangos visszhangot ver a falak között.

– Tudja, miért hívtam? – kérdezte Rákosi, miközben végre felemelte a fejét, és egyenesen Péter szemébe nézett.

– Sejtem, elvtárs – felelte Péter, próbálva színtelen hangot megütni.

Egy pillanatnyi csend következett. Csak az óra ketyegése hallatszott a sarokból, mint egy ideges ujj kopogása.

– Túl nagy hatalom összpontosult a kezében – mondta Rákosi végül, s a hangjában már nem volt harag, csak valami fáradt elhatározás. – Az emberek félnek magától. És az emberek félelme előbb-utóbb ránk is átragad.

Péter nem válaszolt. Tudta, hogy nincs értelme mentegetőzni. Tudta, hogy a kártyákat már régen lejátszották.

Rákosi előrehajolt, arca most szinte bizalmas közelségbe került.

– Mi építjük az új világot, Péter. De egy házat nem lehet úgy felhúzni, hogy közben a gerendák roskadoznak a saját súlyuk alatt. Érti, mire célzok?

Péter bólintott. Hideg verítékcseppek gyűltek a homlokán.

– Lesz helye az ügynek, ha csendesen visszavonul – folytatta Rákosi. – De ha ellenkezik... akkor maga is csak egy lesz a múlt árnyai közül, amelyeket eltüntetünk.

Ez már nem fenyegetés volt. Nem kiabáltak, nem vertek az asztalra. Csak egyszerű bejelentés – mint amikor egy orvos közli a beteggel a diagnózist: nincs remény.

Péter felállt. Tudta, hogy a beszélgetés véget ért, és tudta, hogy a döntés nem az övé. Egyetlen szó nélkül meghajtotta a fejét, tisztelettudóan, szinte udvariasan – és kilépett az ajtón.

A folyosó most még hosszabbnak tűnt. Minden lépése visszhangzott a kövezeten, mintha maga a múlt verte volna vissza a hangját. Tudta, hogy amit maga mögött hagyott, az nemcsak egy iroda volt, hanem a hatalom trónja is, amelyet vérrel, árulással és félelemmel épített fel – és amely most, egyetlen kézmozdulatra, kártyavárként omlott össze.

Odakint, a Duna partján, lassan sötétedett. A víz felszínén a vöröslő alkonyat fényei reszkettek – mintha az egész város egyetlen lángoló tükörben égett volna el.

A titkosrendőr bukása - 1. rész

 

Arató András

A titkosrendőr bukása

 

Péter Gábor története

Péter Gábor – született Eisenberger Benjámin – egy szürke hajnalon látta meg a napvilágot, egy olyan világban, ahol a nélkülözés nem kivétel, hanem a mindennapok része volt. Egy nyomor sújtotta, kis lakásban nőtt fel, ahol a kenyér héját is becsben tartották. Két testvér kísérte az élet rögös ösvényén; közülük az egyik, mikor 1926-ban apjuk meghalt, nem látott más kiutat, mint hogy az óceán túlpartjára, Amerikába meneküljön a szegénység elől.

Benjámin élete is hamar küzdelmekkel kezdődött. Három és fél elemit végzett csupán, aztán korán a kétkezi munka világába taszította az élet: szabóinas lett. A műhelyek fülledt félhomályában, varrógépek monoton kattogása között tanulta meg a világ rideg törvényeit. Tüdőbetegsége azonban megálljt parancsolt a hajszának. Tizenhat évesen már a katonák sorába hívták, fiatal testét azonban gyorsan felőrölte a betegség – kétszer is fél évre gyógykezelésre kényszerült. A Budakeszi szanatórium hűvös szobáiban, ahol a fenyők susogása altatta az álmatlanokat, Benjámin – vagy, ahogy egyre többen kezdték szólítani, Gábor – hosszú hónapokat töltött mozdulatlanul. Itt fedezte fel az olvasás vigasztaló erejét: könyveken keresztül szárnyalt ki a betegágy börtönéből.

Huszonhárom évesen, mikor a legtöbben még az élet kapujában álltak, ő már elkötelezte magát egy eszme mellett. A szegénység, a szenvedés, a társadalmi igazságtalanság nem hagyta nyugodni. 24 évesen teljes szívvel és lélekkel csatlakozott a munkásmozgalomhoz, ahol először a Magyarországi Szociáldemokrata Párt soraiban talált otthonra. De a forradalmi láz, amely a húszas-harmincas évek Európájában tombolt, nem tartotta sokáig ott. 1931-től már a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) tagja lett.

Az illegális tevékenység mindennapjai veszélyekkel voltak átszőve. Gábor vakmerően hordozta a Vörös Segély, a Vörös Villamos és az Új Március című tiltott lapokat, mint titkos üzeneteket egy láthatatlan háború frontvonalán. Minden szórólap, amit eljuttatott egy reménykedő munkáshoz, minden összeesküvés, amin részt vett, egy új világ ígéretét hordozta – és egy újabb börtönbüntetés rémét.

1932 forró nyarán Moszkva hívta őt magához. A Nemzetközi Vörös Segély világkongresszusára küldték, ahol a Kreml árnyékában, Lenin öröksége felett esküt tettek egy szebb jövőre. Talán itt, a Vörös tér kockakövei között szőtték meg azt a hálót, amely később egész Kelet-Európát átfonta.

Hazatérése után Gábor hamarosan a Vörös Segély magyarországi vezetőségének tagja lett. De az évek nem kedveztek az ügynek: 1935 végén letartóztatták. Első fokon három hónap börtönre ítélték – de a sors, vagy talán egy ügyes ügyvéd, másodfokon felmentette. Ám a nyugalom csak illúzió volt: 1936-tól, miután a KMP központi utasításra megszűnt, Gábor nem vonult vissza. Folytatta munkáját a segélyszervezetben és a szabók szakszervezetében.

A történelem kereke nem állt meg. Amikor a KMP ismét működni kezdett, Péter ott volt az elsők között. Ám a rendőrség nem felejtett. 1940 tavaszán több mint 800 társával együtt őt is letartóztatták – és feleségét is. A börtönök rideg falai között nemcsak a szabadságukat vették el, hanem gyakran a méltóságukat is. Gábor embertelen bánásmódot szenvedett el, de hajlíthatatlan maradt.

1942 őszén újabb vádak érték. Már nem volt választása: a földalatti világba kényszerült, bujkálnia kellett. Egy sötét, esős éjszakán, mikor az utcákon csak a rendőrök bakancsának csattogása visszhangzott, Gábor megsemmisítette valódi iratait. Ekkor született meg újra, álnéven, új reményekkel.

A német megszállás 1944-ben még sötétebb időket hozott. Miközben Budapest utcáin Gestapo-autók cirkáltak, és az árulás a levegőben lógott, Demény Pál, a kommunista mozgalom egyik legerősebb figurája, új feladatot adott neki. Hamis papírokkal, új névvel – és az életéért futva – Gábor ismét a harc élére állt.

És miközben a város lángolt, miközben a Dunába lőttek ártatlanokat, Péter Gábor egy másik harcot vívott: a túlélés, az eszme és a jövő harcát.

*

A német megszállás idején Budapest levegője súlyos volt a félelemtől és árulástól. A város macskakövei vért ittak, az ablakok mögött fojtott suttogások terjedtek, mintha maga a város is vissza akarta volna tartani a lélegzetét. Péter – már új nevén – árnyékként mozgott ebben a városban, amelyet bombák ráztak meg és titkosügynökök figyeltek. Megtanult a fényektől távol maradni, megtanulta, hogy egy eldobott cigarettacsikk, egy rosszkor tett mozdulat egyenlő lehet a halállal.

Amikor 1945 tavaszán a szovjet tankok lánctalpaikkal letaposták Budapest utolsó védőit, Gábor már készen állt. A régi rend romjain új világot kellett építeni – és ehhez a kommunisták olyan embereket kerestek, akikben nemcsak a hit, de a könyörtelenség is megvolt.

Péter Gábor feladata világos volt: meg kellett teremteni az új hatalom védelmi pajzsát, egy olyan titkosrendőrséget, amely előtt senki sem volt biztonságban. Így született meg az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH – a rettegett gépezet, amely suttogásból vádat, barátságból árulást, kétkedésből halálos ítéletet kovácsolt.

Péter, a hajdani szabóinas, aki valaha sápadtan köhögött a budakeszi fenyvesek között, most már miniszteri rangban irányította a félelmet. Irodája ablakából rálátott a városra, amely most már az ő birodalma volt. Az arca gyakran mozdulatlan volt, mint egy szoboré, csak a szemeiben vibrált az a sötét tűz, amely nem ismert megbocsátást.

Az ÁVH nem válogatott eszközeiben. A pincékben, ahol korábban a bort tárolták, most vallatások folytak. Az éjszaka leple alatt fekete autók álltak meg házak előtt, és akik elmentek velük, gyakran soha többé nem tértek vissza. Barátok, családtagok, kollégák fordultak egymás ellen, mert a félelem mérgezték meg a bizalmat.

És Péter mindennek a közepén állt.

Nem kegyetlenségből tette, amit tett – legalábbis így hitte. A forradalom gyermeke volt, aki azt tanulta meg, hogy a cél szentesíti az eszközt. Minden egyes bebörtönzés, minden egyes kihallgatás egy új világ építését szolgálta. Vagy legalábbis ezt ismételgette magának, amikor az éjszakák csendjében, egyedül maradva, néha mégis felsejlett előtte azoknak az embereknek az arca, akik egyetlen szóval tűntek el az örök homályba.

1949-ben a hatalom csúcsára ért. Rákosi Mátyás, a párt első embere, teljes bizalmát élvezte. Az ÁVH kezében összpontosult az ország összes titka, bűne és félelme. Péter úgy mozgott a hatalom színpadán, mint egy karmester, aki egy disszonáns szimfóniát vezényel: letartóztatások, kihallgatások, koncepciós perek végtelen sora.

1953, Sztálin halála után változni kezdett a széljárás. A párt vezetése, érzékelve a feszültséget és a gyűlöletet, amely az ÁVH körül kavargott, úgy döntött, hogy bűnbakot keres. És ki lehetett volna alkalmasabb, mint Péter Gábor, a rendszer vaskezű szolgája?

Nerd

Néhány napja a bolognai Nerd show vendége voltam. Előtte fogalmam sem volt arról, hogy ez a szó mit jelent, úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Aztán persze utánanéztem a jelentésének, a szót "nörd"-nek kell ejteni, és azokra a fiatalokra mondják, akiknek az életét egyetlen dolog tölti ki, mással sem foglalkoznak, mint egyfajta számítógépes játékkal, rajzfilmfigurával vagy egy divatos k-pop bandával (megvan a k-pop? koreai popzenét jelent). Ezeket a fiatalokat a kortársaik gyakran kiközösítik, mert egyébről sem lehet beszélgetni velük, mint rajongásuk tárgyáról. 

Úgy gondolom, hogy a legtöbbjüknek pszichológusi segítségre lenne szüksége, de ilyen irányú intézményes segítség tudomásom szerint nem létezik.   Erre a fesztiválra htalmas tömegek érkeztek, több mint 30 ezer ember. Volt itt pókembernek vagy jedi lovagnak beöltözött fiatal, a legtöbbje egy hatalmas játékteremben játszott, vagy a számtalan elárusítóhely egyikén szerezte be a rajongásuk tárgyához kapcsolódó kellékeket, ami hatalmas üzletág lehet. A velem folytatott színpadi pódiumbeszélgetésre is sokan voltak kíváncsiak, de még többen jöttek utána hozzám a "meet and greet" területre egy közös fotót vagy autogramot kérni.

Katonai nosztalgia az érdi tetőn

Geoládát keresni indultam egykori katonáskodásom színhelyére, az érdi tetőre. A honvédségi történetem elég régen kezdődött, még 1970-ben hívtak be Debrecenbe tartalékos tiszti lokátoros tanfolyamra, mivel akkor még létezett a sorkatonaság. Az alapkiképzés után a Nagykanizsa melletti Sormáson töltöttem további két hónapot, az ottani radar - bocsánat: az oroszból átvett katonai szleng szerint lokátor - állomáson. Leszogáltam az időmet, és azt hittem, hogy ezzel vége is a katonai pályafutásomnak. Eltelt utána 13 év, már el is felejtettem a sereget, amikor újra behívót hozott a postás. Állítólag kevés hivatásos tiszt volt akkoriban a Néphadseregben, és ezért tartalékosokat hívtak be tényleges szolgálatra, ami az esetemben 8 hónapig tarotott, erre az időre kikértek a munkahelyemről.

Előre léptem, rangban és beosztásban is. A Budapest körüli rakétavédelmi "tűzgyűrű" központja az érdi tetőn volt, ide buszoztunk fel reggelenként a budaörsi repülőtér melletti Vasvári laktanyából. A fővárost körülvevő lokátor állomások jelei egy központi egységhez kerültek, ennek PORI volt a neve. A rövidítés az oroszból származik: пункт обработки радиолокационной информации, vagyis magyarul radarjeleket feldolgozó központ. Adatfeldolgozás után a céladatokat a rakétás egységekhez továbbítottuk. A dolgom ennek a több kamionnyi helyet elfoglaló szerkentyűnek a működtetése volt, a munkaköröm megnevezése a katonakönyv bejegyzése szerint PORI főtechnikus. A MN1999 kódszám az alakulatot jelölte, a nekem küldött levelekre a cím helyett ezt a kódszámot kellett felírni, nehogy az ellenség megtudja, hogy hol vagyok.  

A rendszer működéséről csak egy orosz ábrát találtam, általában kevés elérhető anyag van az interneten ezekről a katonai dolgokról. 

A fellelhető műszaki adatok szerint az automatizált adattovábbító és vezetési rendszer, a PORI (5D91) komplexum képes öt rádiótechnikai század által szolgáltatott adatokat feldolgozni, ábrázolni és továbbítani a légvédelmi rakétadandár vagy a hadosztály harcálláspontjára, illetve az alárendelt századoknak. A komplexum számítógépe képes koordináta átszámításra, mozgásparaméter számításra, célútvonal korrekcióra, az alárendelt századok automatikus tehermentesítésére, az úgynevezett célosztásra. Több tucat célról képes adatokat feldolgozni, 1200 km távolságig, 40 km magasságig és 4000 km/h célsebességig.

Így nézett ki belülről a fő adatfeldolgozó egység kabinja. A kép jobb oldalán láthatók azok a radarernyők, amelyekre be voltak jelölve a polgári repülés által használható légifolyosók. Mára ezek már megszűntek, a teljes legtér nyitottá vált.

Az adatfeldolgozó számítógép programozása nem elektronikus eszközökkel, hanem a zavarokra kevésbé érzékeny ferritgyűrűs memóriával történt. Ezt a technikát alkalmazták egyébként az amerikaiak is a holdraszállás során. A gyűrűket különböző feladatot ellátó huzalokra fűzték fel, amelyek egy hálót alkotva, a csomópontjaikon az apró gyűrűkkel öntartó rendszert képeztek. A hálókat kis keretekre feszítették. Egy keretben 16 × 16 = 256 db gyűrű volt. A gyűrűk kétféle, jól definiált mágnesezettségi állapotba kerülhettek, amely állapotot a kiolvasásig megőrizték. Érdekes, hogy a programozást a munkafolyamat hasonlósága miatt állítólag szövőnők végezték.

Az élet a bázison.a "hadműveleti idő"-nek nevezett moszkvai idő szerint folyt. A nap az alakulótéren zászlófelvonással és parancskihirdetéssel kezdődött.

A PORI alegységei a háttérben látható bunkerekben voltak kamionokra szerelve, hogy szükség esetén át lehessen velülk települni. A gép nem működött folyamatosan, napi néhány órára kapcsoltuk be, ezt úgy hívták, hogy "grafikonra dolgozott". Ilyenkor nem valós célok jeleit továbbítottuk, henem kitálált, kamu céljeleket adtunk, általában Románia felől érkező támadást szimulálva.

Ma, 37 évvel később a terület a pusztulás képét mutaja. Az objektumot valamikor kettős szögesdrót, és egy betonkerítés védte.

Bár a lezárt terület még ma is a honvédségé, az erősen hiányos kerítésen át bemerészkedtem, és a figyelmeztető tábla ellenére a kutya sem állított meg.

A központi épület erősen romos, az ablakai betörve, a belseje kifosztva.

Így múlik el a világ dicsősége.

Titkos földalatti hadiüzem maradványai

Kedvelem a geoláda kereső játékot, amelyben a GPS koordináták alapján kell a világ különböző részein elrejtett "kincsesládákat" megkeresni. Eddig már több mint 150 ládát sikerült megtalálnom. Most megint egy izgalmas, csak kevesek által ismert helyre sikerült eljutnom a játék segítségével, egy második világháborús titkos hadiüzem maradványaihoz. 1944-ben a szövetségesek bombatámadásai súlyos károkat okoztak a szőnyi olajfinomítóban. A bombázás utáni állapotról találtam egy korabeli amerikai légifelvételt (forrás:fortepan/national archives).

Mivel a magyar és a vele szövetséges német hadseregnek égető szüksége volt üzemanyagra, a Szálasi-kormány úgy határozott, hogy az ipari létesítmény megmaradt berendezéseit bombavédett helyre, a föld alá telepíti. Helyszínként a ma Szlovákiához tartozó Helembai hegységet jelölték ki, Esztergom közelében. A telephely kiválasztása azért volt ideális, mert a földalatti gyár nemcsak közvetlen dunai kapcsolattal rendelkezett, hanem mert itt haladt és halad ma is a Budapest-Pozsony-Bécs vasútvonal is, így a Harmadik Birodalomnak szánt szerelvényeket is gyorsan fel lehetett tölteni.

A fennmaradt dokumentumok szerint orosz, román és olasz hadifoglyokkal alig egy hónap alatt csaknem teljesen kiásatták a 650 méter összhosszúságú járat- és üregrendszert, amelynek két szintjét tíz kürtővel (leendő liftaknával) kötötték össze.

Az objektum sohasem készült el. Mivel a helyszín vészesen közel került a magyar főváros bevételére készülődő szovjet egységekhez, így a szőnyi olajfinomító megmaradt berendezéseit inkább leszerelték és a Dunakanyar helyett Németországba szállították.

A máig megmaradt, és napjainkban már csak denevérek lakóhelyéül szolgáló járatokat cseh barlangászok mérték fel, eszerint a létesítmény így nézett ki (forrás:falanszter.blog.hu):

Az alagútrendszerhez közeledve ismeretlen rendeltetésű betontömbök hívták fel a figyelmet arra, hogy valamikor itt nagy munka folyt. A hangulat hasonlított a Majmok bolygója zárójelenetéhez, az emberiség pusztulása utáni New York maradványaihoz.

Az elhagyott, csak kevesek által ismert meredek ösvényen haladva nemsokára egy szűk sziklaszoroshoz jutunk.

Itt található az alagútrendszernek a fenti vázlatrajzon A-val jelölt bejárata, ahol már elő kellett venni a zseblámpát.

A párás, füstszerű levegőjű járatokban helyenként csak mélyen lehajolva lehet továbbhaladni, néhol még felfedezhetők a kibányászott kőzet elszállítására használt csillék sínjei is.

A feladat szerint a C2 pont közelében elhelyezett jelszót kellett megkeresni, egy deszkákkal elzárt függőleges kürtő aljában, ahol még ma is megtalálhatók a - ki tudja, milyen rendeltetésű - tőcsavarok maradványai.

 
Aki többet szeretne megtudni erről a Budapesttől mindössze 60 km-re fekvő érdekes helyről, annak tovább olvasásra ezt a cikket ajánlom, ahol a bejárat pontos koordinátái is megtalálhatók. 
https://falanszter.blog.hu/2018/05/05/titkos_foldalatti_gyar_a_dunakanyar_toveben

Minszkben jártam

Elfogadtam egy minszki meghívást, és az útra készülődve rákerestem néhány dologra. Az országról nem sokat tudtam, de ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, hiszen még a nevével is sok a bizonytalanság. A szovjet időkben Belorussziának hívtuk, ők maguk Belarusznak nevezik az országukat, és a magyar követségük is ezt a nevet használja. Találkoztam még a Fehéroroszország névvel is, ami az előbbi tükörfordítása. A főváros, Minszk nagyjából Budapest méretű, 2 millió körüli lakosa van. Azon a listán, ahol az európai fővárosokat aszerint rangsorolják, hogy mennyire jó ott élni, Tiranával holtversenyben az utolsó helyet foglalják el (a listát Bécs vezeti, Budapest a középtájon van). Megtudtam azt is, hogy a szovjet utódállamok közül ez az ország hasonlít a legjobban az egykori Szovjetunióra, aminek ékes bizonyítéka a jelenleg is használt, a valamikori Rákosi-címerre hasonlító címerük. 

Sok külföldi állítólag azért látogatja meg az országot, hogy a kommunista időkbe visszavezető időutazáson vegyenek részt.

Ennyi ismeret birtokában kíváncsian vártam a fehéroroszok fővárosának felfedezését. A repülőtéren az első benyomások igazolni látszottak a megtanultakat, valahogy így képzelem el az Észak-Koreába való belépést is. A határellenőrzést végző egyenruhás hölgy szúrós szemmel hasonlított össze az igazolványomban lévő fényképpel, majd következett az útlevél alapos vizsgálata. Először nagyítóval vizsgálta meg az okmányt, majd UV-fény alatt lapozta át aprólékosan az összes oldalt, végül a körmével próbált meg meggyőződni arról, hogy nem ragasztottam-e át a fotót. Miután mindent rendben talált, és kitöltöttem egy két példányos kérdőívet, beléphettem az országba.

Az első meglepetés a repülőtérről a városba vezető úton ért. Az autópálya kifogástalan állapotú volt, a lakott területeken kívüli részeken is fényesen kivilágítva. Szállodai szobám minden igényt kielégített, maga a szálloda is egy tetszetős modern épület volt. 

Másnap az elintézni valóim egy városszéli épületbe szólítottak, ahonnan látható volt, hogy itt hiányoznak a nálunk megszokott, a várost övező lepusztult lakóövezetek, a rendezett házak utolsó sora után a végeláthatatlan síkság következik.

A városi közlekedést 2x3 sávos sugárutak segítik, a kereszteződésekben aluljárókkal. Szemetet, graffitiket, hajléktalanokat, koldusokat nem láttam. A várakozásommal ellentétben Ladák és Moszkvicsok helyett a legismertebb japán és európai autómárkákkal találkoztam. Az újonnan épült városrészekben sokemeletes, modern toronyházak épülnek.

A második világháborúban a várost földig rombolták. A háború után kommunista mintavárost építettek fel, abban a stílusban, amit mostanában Sztálin-barokknak neveznek. Ennek egyik jellemző példája a szakszervezetek művelődési háza a városközpontban.

 Mellette található a Köztársasági palota modern épülete.

Az újraéledő vallásosság jegyében új templomokat is építenek, de a régiek közül is újra felépítettek néhányat.

Érdekes kontrasztot alkot az újra felépített néhány régi utca a sokemeletes panelházakkal.
.

Egy nagy bevásárlóközpontba is eljutottam, óriási árukínálattal. Az árak valamivel olcsóbbak mint nálunk, de a fizetések is jócskán elmaradnak a hazaiaktól. Az ottani rubelt többször leértékelték, az infláció évi 15% körüli. Jelenleg 1 belarusz rubel kb. 130 Ft-ot ér. Privatizáció nem volt, a termelőüzemek állami kézben maradtak. Az ország nyersanyagokban szegény, a gazdaság erősen függ Oroszországtól.

Összegezve a látottakat, a városban járva sokkal jobb körülményeket tapasztaltam, mint amilyenekre el voltam készülve. Rend és tisztaság tekintetében sokat tanulhatnánk tőlük.

(A fényképek saját felvételek)

Megsárgult képeslap

Nemrég valaki megkérdezte, hogy van-e valamilyen rejtett tehetségem. Se énekelni, se táncolni, de még fütyülni se nagyon tudok, a labdajátékokról nem is beszélve, így hát egy gyors ninccsel válaszoltam. Aztán a régi dolgaim között kutakodva találtam valamit, amire most újból rácsodálkoztam. A 60-as évek beatzenéjén felnőtt, földhözragadt mérnökemberként magam előtt is szinte hihetetlen, hogy valamikor - a mentségemre szolgáljon, hogy csak egyszer - magyar nóta szerző is voltam!

Úgy történt a dolog, hogy egy barátom néhány éve megosztott az internetes oldalán egy régi képeslapot, annak nemcsak a képes oldalát, ami nagybecskereki cukorgyárat ábrázolta, hanem a másik oldalára írt üzenetet is.

Egy bizonyos Baba számolt be rajta Juliska barátnőjének arról, hogy egy átmulatott éjszaka után elutazott Pista, a kedvese. Meglátva ezt, elindult a fantáziám, elképzeltem a százéves történetet, aminek a részleteit természetesen balladai homály fedte, és néhány rímbe szedett sorban megpróbáltam rekonstruálni az eseményeket. A versikém önálló életre kelt, eljutott egy dalszerzőhöz, aki megzenésítette, és a vajdasági Csörömpölő zenekar a műsorára is vette. Az előadásról videófelvétel is készült, így megmaradt az utókornak. Nézzétek-hallgassátok - képedjetek el!