Hogyan őrizhetjük meg szellemi frissességünket?

A mondás szerint a jó pap holtig tanul. Bár nem vagyok pap, a 70. évemen túl beiratkoztam a kaliforniai egyetem online tanfolyamára, ami arról szólt, hogy hogyan használhatjuk ki minél hatékonyabban agyunk tanulási képességeit. Akkor tanultunk meg valamit igazán jól, ha másoknak is tovább tudjuk adni. Ezt kísérelem meg megtenni ezzel az írással, hátha más is kedvet kap a tanuláshoz.

Életkor és tanulás

Mára már megdőlt az a korábbi elképzelés, hogy ahogyan idősödünk, úgy csökken agyunkban az idegsejtek száma és vele együtt romlanak a szellemi képességeink. Valójában életünk végéig keletkeznek új idegsejtek, és a kapcsolatuk minősége (az ún. szinapszisok létrejöttével) tanulás útján korlátlanul fejleszthető. Ha rászánjuk magunkat a tanulásra, akkor olyan témát válasszunk, ami érdekes, és új kihívást jelent számunkra. Az internetes források számtalan ingyenes lehetőséget kínálnak, szinte bármilyen témában találhatunk e-könyveket, online tanfolyamokat, „webinárium”-okat. Én ezen az oldalon keresztül jutottam el a University of California kurzusára, ami a Tanuljunk meg tanulni címet viselte.

A nagy ellenség: a halogatás

Agyunk ösztönösen tiltakozik az olyan nemszeretem dolgok ellen, mint amilyen a tanulás is. A tiltakozás agyi mechanizmusa a fájdalom érzéséhez hasonló, azonban egyszerű technikák segíthetnek a kezdeti ellenérzés legyőzésében. Ha megvan már bennünk a kellő elszántság, akkor este, lefekvés előtt írjuk össze a másnapi tennivalóinkat. Nem kell tűzzel-vassal ragaszkodni a leírtakhoz, de a következő nap vége felé vegyük elő a listánkat, és nézzük meg, mi teljesült belőle. Gondolkodjunk el azon, hogy mi az, amit elvégeztünk, mi az, ami elmaradt, és miért. Még jobb, ha nem csak elgondolkodunk rajta, hanem kipipáljuk az előző napi listán, hogy mit végeztünk az eltervezettekből. Ha rászántuk magunkat a tanulásra, áldozzunk rá nem több, mint napi 25 percet. Keressünk egy kényelmes zugot magunknak, és zárjunk ki minden olyan körülményt, ami megzavarhat. Kapcsoljuk ki a telefonunkat, némítsuk el a számítógépen a közösségi oldalak üzeneteit is! Szinte minden háztartásban található egy konyhai időzítő, húzzuk fel 25 percre, és tegyük magunk mellé. 

Ezek a konyhai időmérők sokszor paradicsom alakúak, ezért a paradicsom olasz neve alapján „pomodoro”-nak hívják a világ sok részén ezt a technikai segédeszközt, ami esetünkben az iskolai óravégi kicsengetést helyettesíti. Agyunk ösztönös tiltakozását a kevésbé kellemes elfoglaltság ellen azzal nyomhatjuk el, ha valamilyen jutalmat is kitűzünk magunknak arra az esetre, amikor megszólal a csengő. Bármi lehet a jutalom: egy szelet csoki, egy séta a parkban, vagy a facebookos ismerőseink legújabb beírásainak az elolvasása, a lényeg az, hogy valami olyan legyen, ami egy kis örömet jelent számunkra.

Fókuszált és diffúz tanulás, rövid és hosszú távú memória

A tanulás bonyolult agyi folyamat. Amikor leülünk azzal az elhatározással, hogy most tanulni fogunk, és csak a tanulni valóra figyelünk, ezt fókuszált tanulásnak hívják. A megtanultak ilyenkor először az agyunk rövid távú memóriájába kerülnek, onnan kell áthelyezni őket a hosszú távú memóriába, hogy tartósan megmaradjanak. Ez tevékenység a kevésbé ismert, úgynevezett diffúz tanulás során történik. A diffúz tanulás közben nem kell koncentráltan figyelni, ellazult állapotban próbáljunk visszaemlékezni a fókuszált tanulás során megismert dolgokra. Zenehallgatás, séta, sportolás közben, vagy este elalvás előtt idézzük fel a tanultakat, az agykontrollosok erre mondják, hogy ilyenkor „lemennek alfába”. Ebben az állapotban nem csak a hosszú távú memóriába való áthelyezés folyik, hanem ilyenkor, gondolataink csapongása közben születnek meg az igazán kreatív ötletek, a frissen tanultaktól távol eső emlékeinkkel történő összekapcsolódások során.

A fókuszált és diffúz tanulás közti különbség leginkább egy flipper játékkal szemléltethető. A kilőtt golyó jelképezi a gondolatunkat, és az ütközők jelentik azt, amikor a gondolatunk kapcsolódik valamilyen régebbi vagy újabb emlékünkhöz. Intenzív, koncentrált tanulás esetén olyan flipper gépet képzeljünk el, ahol az ütközők sűrűn egymás mellett vannak, a gondolataink nem kalandoznak el távoli területekre. A diffúz tanulás ezzel szemben egy olyan flipper géphez hasonlít, ahol kevés, egymástól messzebb elhelyezett ütközőt találunk. A gondolataink ilyenkor szabadabban járnak, váratlanul szokatlan összefüggéseket, analógiákat fedezhetünk fel, ami hozzájárul ahhoz, hogy a megtanultak tartósan megmaradjanak az agyunkban. 

A megértés illúziója, a tanultak megerősítése

Sokszor előfordul, hogy olvasunk, hallunk valamit, és előjön bennünk az „aha” érzés, hogy hát persze, ez világos, így van, értem, ezzel nem kell már tovább foglalkozni. Aztán egy nap, vagy akárcsak egy óra múlva már el is felejtjük az egészet. Léteznek különböző technikák, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy megjegyezzük a dolgokat. Az emberi agy az évmilliók során úgy fejlődött ki, hogy a létfenntartáshoz, a táplálékszerzéshez, harchoz kapcsolatos dolgok ragadnak meg a fejünkben a legjobban. Ilyenek lehetnek az illatok, a színek, és a tájékozódással összefüggő dolgok, mint pl. a hely, az idő, az irány. Az elvontabb dolgokat, például a matematikai összefüggéseket sokkal nehezebb megjegyezni, és könnyebben el is felejtjük őket. A fejünkben meglévő, jól ismert emlékeket egyféle ruhafogasnak használva összekapcsolhatjuk őket a megjegyezni kívánt új dolgokkal. Például én úgy jegyeztem meg a PIN kódomat, hogy a fejemben összekapcsoltam két budapesti villamosvonallal, és a számok megjegyzése helyett arra emlékeztem vissza, hogy a város melyik részéből hová, milyen járatokkal szeretnék eljutni. Más módszerek is léteznek a számok megjegyzésére, erre jó példa a pi szám értéke. Az iskolában belénk verték a közelítő értéket, pi = 3,14. A pontos érték azonban egy végtelen hosszú számsorozat, amelyben a számjegyek rendszertelenül ismétlődnek. A további számjegyek megjegyzésére szolgálnak a pi-versek, ahol egy értelmes szövegben a szavak betűinek száma adja ki az egyes számjegyeket. 12 tizedesjegyet például ezzel a mondattal jegyezhetünk meg:

Nem a régi s durva közelítés, mi szótól szóig így kijön betűiket számlálva.

3,     1   4     1   5         9            2     6         5      3    5         8             9

A Szász Pál matematikus nevéhez fűződő szöveg tovább is folytatódik, egészen 30 jegyig, akit érdekel, az a fenti linken megtalálhatja.

Egy hasonló technika az összefüggések megjegyzésében is segíthet. Villamosmérnök vagyok, ezért a szakmám egyik alapvető összefüggését, az Ohm törvényt választottam ennek illusztrálására. Úgy gondolom, hogy sokan már el is felejtették a képletet azóta, hogy a fizikaórára be kellett magolnunk, ezért most leírom az összefüggést:

U = R · I

ahol U a feszültség, R az ellenállás, és I az áramerősség. Hogyan lehet ezt fejben tartani? Keressünk ezekkel a betűkkel kezdődő szavakat, és minél képtelenebb, szürreálisabb lesz az eredmény, annál jobb, mert a furcsa dolgok jobban megragadnak a fejünkben. U, mint uborka, R mint repül, I mint iskola. Képzeljünk el egy nagy szárnyas uborkát, ahogy az iskolába repül. Ha ügyesek vagyunk, akár le is rajzolhatjuk, akkor még jobban fogunk emlékezni rá.

1956-os emlékeim

1956-os emlékeim felidézését nagyon messziről, születésem előttről kell kezdeni, de az akkori események fontosak a későbbiek szempontjából. 1941-ben megtörtént a Délvidék visszafoglalása, és a vajdasági Zentán élő kereskedő lánya úgy gondolta, hogy beiratkozik a debreceni nyári egyetem kurzusára. Ugyanígy gondolkodott a kőszegi evangélikus gimnáziumi igazgató jogásszá lett fia is. Debrecenben összetalálkoztak, megszerették egymást, és 1943-ban házasságot kötöttek. Két évre rá, a háború utáni ínséges időben láttam meg a napvilágot.

1956-ban Budapesten, a Kandó Kálmán utcában éltünk. A nyári szüneteket rendszeresen a kőszegi nagyszülőknél töltöttem, de a zentai nagypapámhoz, az imperialisták láncos kutyájának kinevezett Tito Jugoszláviájába gyakorlatilag lehetetlen volt elutazni. A hosszú évek ellenségeskedése után azért megindult a kapcsolatok javulása, és ha nem is egyszerűen, de már lehetett útlevélhez jutni. Anyukámnak 1956. szeptember 6.-i keltezéssel sikerült Jugoszlávia területére érvényes (magyarul és cirill betűkkel, oroszul kiállított) útlevelet kapnia, amelyben fel volt tüntetve, hogy vele utazhat két fia is. A nehézkes és bürokratikus ügyintézésre jellemzően érdemes feljegyezni, hogy hány pecsét található az útlevélben. A fényképre ütve egy rendes, és egy szárazbélyegző a Belügyminisztérium útlevélosztályától. A következő oldalon elhelyezett pecsét három nyelven (magyarul, oroszul és franciául) közölte, hogy érvényes Jugoszlávia területére. Azután ismét a Belügyminisztérium útlevélosztályának körpecsétje, és az útlevélosztály vezetőjének névbélyegzője következett. A következő két pecsét: Kilépett: Kelebia, 1956. szept. 23, és Belépett: Kelebia, 1956. okt. 22(!). Szerb pecsétek jöttek ezután, a szabadkai be- és kiléptető pecsét, a budapesti jugoszláv követség által kiadott vízumpecsét, és két követségi körpecsét. A következő pecsétet a zentai hatóságok nyomták a könyvecskébe, fejlécén nem Jugoszlávia, hanem „Narodna Republika Srbije, Narodni Odbor Sreza Senta” szerepel. Még mindig nincs vége: az útlevél vége felé: Kiadva Din 9.000, és a pénzváltó IBUSZ iroda pecsétje. Még a kemény hátsó borító belső oldalára is jutott néhány bélyegző: Menetjegy kiadva, 200 Ft illeték befizetve, és természetesen az oda ragasztott két db. 100 Ft-os okmánybélyeget is lepecsételték. Ha jól számolom, ez összesen 19 pecsét.

 

Ki- és beléptető pecsétek az útlevélben

Mivel az utazás iskolaidőre esett, kikértek a Medve utcai iskolából, és egy hónapig Zentán jártam az ottani magyar iskolába, ahol csak a szerb nyelvórákon ültem kukán, a többi tárgyba szépen be tudtam kapcsolódni, még a németbe is, amit ugyan az iskolában nem tanultunk, de én az iskolán kívül igen. Szokatlan volt, hogy míg otthon tiszta fiúosztályba jártam (még a gimnáziumban is), addig itt vegyes osztályok voltak. Szép, meleg ősz volt, sokat jártunk csónakázni a Tiszára. Mialatt Zentán voltunk, apukám leutazott a szüleihez Kőszegre. Mi azonban valamilyen okból előbbre hoztuk későbbre tervezett hazautazásunkat október 22.-ére, egy hétfői napra, de erről ő nem értesült, abban a hitben volt, hogy mi biztonságos helyen, Zentán vagyunk. 

Másnap, október 23.-án még nem mentem iskolába, kicsomagolással, pihenéssel telt a nap nagy része. Délután valamiért lementem az utcára – talán a boltba tejért, kenyérért – és akkor láttam, hogy valami rendkívüli dolog van készülőben. A Kandó utca csak néhány lépésre volt a tüntetések egyik fő színhelyétől, a Bem tértől, amit több ezer ember töltött meg, beszédeket mondtak, röpcédulákat osztogattak. A teret keletről a Duna, északról lakóházak (közöttük az óvoda, ahová korábban jártam), nyugatról a volt Radetzky laktanya, délről a Külügyminisztérium épülete határolta. Emlékeim szerint csak a középületekre, vagyis a laktanyára és a Külügyminisztériumra tűztek ki nemzetiszín zászlókat, mégpedig úgy, hogy nem csavarták őket teljesen le a zászlótartó rúdról, hanem csak annyira, hogy a Rákosi-címer még éppen ne látszódjon ki. Nyilván nem akarták megrongálni a leltárba vett zászlókat. Azóta sokat beszéltek a lyukas zászlókról, de én akkor ott egyre sem emlékszem. Később már igen, de a filmösszeállításokban gyakran előforduló jelenet, ahol éppen kivágják a zászlóból a címert, később készült rekonstrukció.

A Bem tér 1956. október 23.-án. Valahol én is ott vagyok a tömegben.

Rögtön felfogtam, hogy itt valami jelentős dolog történik, láttam a tér környékén, a Bem József utcában a rádió és a tv autóit is. Igen, akkor már létezett kísérleti tévé adás, engem pedig nagyon izgatott maga a televízió is, meg az is, hogy mi folyik a téren. Korábban még soha nem láttam tévét, ezért rávettem anyukámat, hogy este villamosozzunk el a Corvin áruházhoz. Tudtam, hogy annak a kirakatába ki van téve egy vevőkészülék, és nagyon szerettem volna megnézni az aznapi tévéhíradót. El is mentünk, de az adás elmaradt, viszont a város már tele volt teherautón száguldozó és a kormány távozását követelő fiatalokkal, akik azt kiabálták, hogy Vesszen Gerő! (Gerő Ernő volt a kommunista párt főtitkára, Rákosi utóda. Hozzánk hasonlóan ő is Jugoszláviából érkezett vissza az előző napon, Titónál járt, békülni). Hazafelé a villamoson a kalauz az Oktogonnál már nem azt mondta be, hogy Sztálin út, hanem hogy az Andrássy út következik, az utasok ovációja közepette. Tévézés helyett a rádiót hallgattuk, arról volt benne szó, hogy a cukorgyárak miért fizetnek többet a cukorrépáért termelőszövetkezeteknek, mint az egyéni gazdáknak. Az egyik megszólalóra máig emlékszem, azt a költői kérdést tette fel, hogy vajon a téesz répájából több cukrot tud csinálni az ercsi vagy az ácsi cukorgyár? 

Reggel aztán a rádió hírei mellé géppisztoly sorozatok szolgáltatták a háttérzajokat. Szerencsére nem közvetlen közelből, hanem a hangszóróból szóltak. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy iskolába menjek, viszont – amit máig sem értek, hogy milyen meggondolásból – anyukám megengedte, hogy lejárjak az utcára, sorban állni a Kacsa utcai péknél, a követségek előtt, ahol segélycsomagokat osztottak, röplapokat gyűjteni, játszani. Kedvenc helyem a Széna téren volt, ahová a Déli pályaudvarról kitoltak és ott szétlőttek néhány vasúti kocsit, itt nagyon izgalmas volt a barátaimmal játszani. 

A Széna tér 1956-ban. A mostani Mammut helyén a metróépítők üzemi épülete állt.

Érdekes, hogy milyen furcsán működik az emlékezet. Bennem évekig úgy élt, hogy a kocsik néhány száz méterrel arrébb, a Május 1 (Átrium) mozi előtt voltak. Csak néhány éve tudatosult bennem, hogy nem így volt, amikor megismertem az archív fényképeket. Ma is úgy érzem azonban, hogy 11 éves létemre teljesen tisztában voltam azzal, hogy mi történik, az akkor összegyűjtött újságokat, röpcédulákat a mai napig őrzöm. Az írások mellett gyűjtöttem az üzletek összetört portáljainak festett, színes üvegcserepeit is. Évekig ezek is megvoltak, aztán áldozatául estek egy nagytakarításnak. A rádió reggeltől estig be volt kapcsolva, és nagy öröm volt, amikor előbb a Szabad Petőfi Rádió jelentkezett Győrből, majd a Parlament épületéből sugárzó Kossuth rádió is megkapta a Szabad jelzőt. Néprádiónk volt, amivel csak ezt a két adót lehetett fogni. A fontosabb bejelentések előtt a bemondók felkérték a hallgatókat, hogy tegyék ki a készülékeiket az ablakba, és tekerjék fel a hangerőt, aminek én nagy lelkesedéssel tettem eleget.

A mi környékünkön nem nagyon voltak harcok, egyetlen alkalomra emlékszem, amikor lementünk a pincébe, de az sem tartott sokáig. A kicsit távolabbi környékünkön a Mártírok útja (a mai Margit körút) és a Kisrókus utca sarkán álló ház kapta a legtöbb belövést. 

Szétlőtt ház a Mártírok útján

Emlékezetes és félelmetesen szép látvány volt, amikor november 6.-án az erkélyünkről végignéztük a Levéltár égését. Utána el is mentem a Bécsi kapu térre, hátha sikerül valamit megmenteni a szétégett papírok közül, de nem jártam sikerrel. 

Ég a Levéltár

A forradalom leverése kapcsán nem emlékszem rá, hogy komolyan felmerült volna bennünk, hogy elhagyjuk az országot. A postaszolgálat és a vasúti közlekedés helyreállása után tisztázódott, hogy mi Budapesten vagyunk, apukám is visszautazott Kőszegről, így a karácsonyt már együtt töltöttük. 

Az iskola nehezen indult meg, hosszú szénszünetek voltak, de végül a második félév rendben megkezdődött. Eggyel kevesebben voltunk, mint az első félévben: egy osztálytársunkat egy felrobbant gránát ölte meg. A tantervben annyi volt a változás, hogy az orosz órák megszűntek (nagy ünnepélyes oroszkönyv-égetést rendeztünk, Nem tanulunk ruszkit! csatakiáltásokkal), és helyette németül kezdtünk tanulni. Tankönyv ehhez nem volt, csak füzeteket kaptunk, mindig a következő óra anyagával (az 1957-58-as tanévtől aztán visszaállították az oroszt). Emellett fakultatív tárgyként bevezették a katolikus hittant, és aki nem jelentkezett rá (evangélikus lévén, én sem), azt a többi gyerek rögtön lezsidózta, bár azt hiszem, nem nagyon tudták, hogy ez mit jelent. Újra elkezdtek járni az előfizetett újságok, nekem a hetenként megjelenő Pajtás újság. A formátuma kisebb lett, de a tartalma sokkal gazdagabb és érdekesebb volt, mint korábban. Az iskolában osztották szét közöttünk a külföldi gyerekek ajándékait, csokoládét, játékokat. Kedvenc otthoni szórakozásom a diavetítés volt. A diafilmek általában ezzel a képkockával kezdődtek:

 Engem irritált a rossz emlékeket felidéző fáklyavivő képe, ezért ennél a kockánál levakartam a filmekről az emulziót, és tussal Kossuth-címert rajzoltam a helyére, így vetítettem. Sajnos ezek a diafilmek sincsenek már meg.

MEEI-s emlékeim - 3. rész

Munkafegyelem

A munkaidő reggel 8-tól fél 5-ig tartott, fél órás ebédszünettel. Mivel az intézetben volt melegítő konyha és étkező, az ebédszünet alatt sem volt szabad kimenni pl. a szomszédos Lehel piacra egy lángosért, vagy a közeli cukrászdába egy fagylaltért. A portára reggelenként ki voltak téve a jelenléti ívek, amiket a portás 08:00-kor beszedett és felvitt a személyzeti osztályra, a későn jövők már csak ott tudták aláírni. A késéseknek annyi következménye volt, hogy a sokat késők nem, vagy csak csökkentett mértékben kaptak prémiumot, később nyereségrészesedést, ezért aztán gyakori látvány volt, hogy valaki taxival érkezett a munkahelyére, amikor nagyon kifutott az időből. Ha valakinek hivatalos ügyben ki kellett menni az épületből, az osztályon vezetett füzetbe és portán vezetett naplóba is be kellett írni a távozás és a visszaérkezés idejét. Ennyi év után már elmesélhető, hogy a régi óvodaépületnek volt két, használaton kívüli kapuja, amik a Victor Hugo utcára nyíltak. Az egyik a fénytechnikai, a másuk az akkumulátor osztályhoz tartozott, és bár a kapubejárót raktárnak használtuk, az osztályokon megvolt a kijárat kulcsa, ahol ki lehetett munkaidő alatt is szökni egy süti vagy fagyi kedvéért.

A munkatempó ma már elképzelhetetlenül laza volt. A reggel kávéfőzéssel kezdődött, kávézás közben megbeszéltük az előző napi tévéműsort (azt az egyet, ami akkor létezett) és az aktuális pletykákat. A legtöbben reggeli nélkül rohantunk el hazulról a munkába, itt aztán kényelmesen elővettük és elfogyasztottuk a becsomagolt szendvicseket. Akkor még olvastak az emberek újságot, ezt leginkább munkaidőben ejtették meg. Közben pedig szólt a zsebrádióból a Petőfin a Zenés délelőtt vagy a Tánczenei koktél.

Déltájban az összeszokott asztaltársaságok együtt vonultak el ebédelni, ebéd után pedig kezdődött a szenvedés, hogy mikor lesz már fél 5. Valamelyikünk kitalálta, hogy párthatározattal eltörölték a fél ötöt, így aztán elég volt annyit mondani, hogy: Ma is párthatározat volt? 4 óra körül aztán elszivárogtunk a zuhanyozóba, elvégre piszkosan mégsem lehet hazamenni.

Tombol a munkakedv (a nevek ideírásától eltekintek)

Et-k és Kts-ak

Vagyis elvtársak és kartársak. Keresztnév helyett az elvtárs lett a második nevünk, hivatalosan így szólítottuk egymást. Az osztályon belül persze a keresztnéven szólítás és a tegeződés volt a gyakorlat. A kartárs megszólítás csak keveseknek járt ki, én Rácz kartársra emlékszem, ő volt a műszaki igazgatónk, amikor odakerültem. Az osztályvezetőnket is Hauser kartársnak szólították. Az intézetben természetesen párt és KISZ szervezet is működött. A pártszervezet működését közelebbről megtapasztalni kívülállóként szerencsére nem volt módom, de időnként rendeztek úgynevezett szabad pártnapokat is, ahová mindenkinek illett elmenni, és ott halálra untuk magunkat. Pártszemináriumok is voltak, később már osztályvezetőként nem tudtam megúszni, hogy időnként munkaidő után a szocializmus építésének aktuális kérdéseiről beszélgessek kényszeredetten a kollégáimmal. A pártirányítást a külsőségek is mutatták, az épület tetején egy hatalmas ötágú vörös csillag virított, ami csak a rendszerváltáskor került le onnan.

A KISZ szervezet gazdagnak számított, mert az intézettől kapott anyagi segítség mellett úgy szereztünk pénzt, hogy a vizsgálatra beküldött kábelekről a vizsgálat végeztével lebontottuk a szigetelést, és a tiszta vörösrezet jó áron eladtuk a MÉH-nek (ezt hívtuk társadalmi munkának). A kapott pénzt aztán elbuliztuk, kirándulásokra fordítottuk, vagy mindenféle dolgokat vásároltunk belőle. Volt a KISZ-nek fotólaborja, kölcsönözhető kempingfelszerelése, sőt még egy 16 mm-es vetítőgépe is, amivel gyereknapon az intézeti dolgozók gyerekeinek vetítettünk mesefilmeket.

Mesefilm vetítés az ebédlőben

Hasonlóan sok más akkori vállalathoz, a MEEI-ben is részt kellett venni a „szocialista munkaverseny”-ben. Ehhez brigádokat szerveztek, általában egy osztály – egy brigád alapon. Az évenkénti értékelés alapját a brigádnaplók képezték, ám nemcsak a beragasztott színházjegyek száma alapján történt az értékelés, hanem figyelembe vették az osztályok tervteljesítését, és az új vizsgálati módszerek kifejlesztését is. A nyertes brigádok bridgádzászlót, no meg pénzjutalmat kaptak, a brigádtagok pedig feltűzhették az arany-, ezüst-, vagy bronzkoszorús brigádjelvényt. Az egyéni teljesítmények elismerésére a Kiváló dolgozó kitüntetés szolgált, a kitüntetendők kiválasztása leggyakrabban annak alapján történt, hogy ki nem kapott még ilyen jelvényt.

Brigádzászló, brigádjelvények és Kiváló dolgozó kitüntetés

A kitüntetéseket a munkakönyvbe is beírták

A párt és a KISZ (ami mint tudjuk: győzelemre visz) mellett a szakszervezetről is meg kell emlékezni. Mindenki szakszervezeti tag volt, a Vasas szakszervezethez tartoztunk. Minden osztálynak volt egy szakszervezeti bizalmija, fizetésemelés vagy jutalom osztásnál kötelező volt az ő véleményét is meghallgatni. Ezen kívül az üdülési hetek elosztása is a szakszervezet feladata volt. Az intézetnek saját üdülője nem volt, de éveken keresztül a Balatonnál béreltek egy többszobás villát. Megállapodtunk a csehekkel csereüdültetésről, így ők eljöhettek a Balatonra, mi pedig eljuthattunk az Óriás-hegységbe (csehül: Krkonose), ott volt a cseh testvérintézet, az EZÚ üdülője.

MEEI másodszor

1972-ben úgy gondoltam, hogy az első munkahelyen eltöltött 3 év után máshol is kipróbálom magam. Visszatekintve érdekesnek tűnik, hogy ezalatt a 3 év alatt a fizetésem közel megduplázódott, a kilépéskor a munkakönyv tanúsága szerint havi 3.052 Ft-ra jött ki az átlagjövedelmem. A világítási szakmát nem hagytam ott, 2 évig lámpatest konstruktőrként dolgoztam tovább, de ez egy másik történet. Elég az hozzá, hogy rájöttem, máshol sem fenékig tejföl az élet, és közben a MEEI fénytechnikán is megváltozott a helyzet, lámpatest csoportvezetőnek hívott vissza korábbi főnököm.

 

Második időszakom nyoma

Hauser Imréről megoszlottak a vélemények, sokan nem kedvelték lobbanékony, szangvinikus természete miatt, én azonban legtöbbször jól kijöttem vele, bár néhányszor a kiabálásig fajult az eszmecserénk. Amiért utólag is hálás vagyok neki, az az, hogy szívén viselte a munkatársai szakmai fejlődését. Ő vett rá, időnként elég erőszakosan, hogy lépjek be a Világítástechnikai Társaság elődjébe, tartsak előadást szakmai konferenciákon, és publikációkat jelentessek meg, évente legalább egyszer.

A fényforrás csoport vezetésében is változás történt: Tyukodiné egy külföldi utazásról nem jött vissza, akkor úgy mondták: disszidált. Helyére Hennyey Kálmánné került, egy Moszkvában végzett mérnöknő. Az osztály szakmai kvalitásai ebben az időben nagyot javultak, a mérnökök száma jelentősen megnőtt. Eperjessy Mária, aki később átvette a fényforrás csoport vezetését, az Egyesült Izzóból igazolt át, a fejlesztési csoportot pedig Sebestyén László erősítette. Az 1970-es évek vége, a 80-asok eleje jelentette az osztály csúcspontját, ekkor közel 20-an dolgoztunk a fénytechnikán. Nemcsak a létszám, hanem a műszaki felszereltség is ugrásszerűen javult, ekkor jelentek meg az első számítógépek. Az osztály országosan is elől járt a számítógépes mérésadat-gyűjtő rendszerek alkalmazásában. Az első mérésvezérlő számítógépnek ma már nevetségesnek tűnő 8 kB memóriája, és 64 karakteres, egysoros LED pontmátrix kijelzője volt. Amerikai gyártmány lévén, embargó alá esett, rajta volt a hírhedt COCOM listán, ezért Ausztrián keresztül, mindenféle ügyeskedésekkel lehetett csak beszerezni. Mai szemmel nézve is meglepő, hogy milyen bonyolult feladatok megoldására sikerült megtanítani, főleg úgy, hogy minden programot magunknak kellett megírni hozzá egy forráskód szintű programnyelven.

Az első számítógépes mérőrendszer (Eperjessy Mária)

Az intézet kinőtte a Váci úti épületet, további bővülésre volt szükség. Kezdetben még ezen az épületen is osztozni kellett a VILATI nevű céggel, ők foglalták el ugyanis az első emeletet. Kiköltözésük után az igazgatás irodái kerültek ide, ahogy ez általánosan szokás volt. A Victor Hugo utcai épületet lebontották, és a fénytechnikai osztály átmenetileg az újonnan kialakított Alig utcai szárnyban kapott ideiglenes elhelyezést, amíg fel nem épült az óvodaépület helyére a ma is ott álló négyemeletes ház, amelynek a 2.-3. emeletét foglaltuk el. Csodálkoztunk is rajta, hogy a fénylabornak a világos, nagy ablakos 3. emeleten találtak helyet, hatalmas fekete deszkalapokkal elzárva a külső fényt. Az 50 m-es fényutat itt is csak a ház falából kinyúló vastag csővel sikerült megvalósítani.

Utazások

A munkánkat a különféle kiküldetések színesítették, helyszíni vizsgálatokkal az ország sok településére eljutottunk. Emlékezetes volt, amikor a 4-es út gyalogátkelőhelyeinek világítását kellett felmérni, a 0 kilométerkőtől egészen a záhonyi határig. Több napos, de az is lehet, hogy több hetes munka volt: nappal mérőszalaggal rögzítettük a geometriai adatokat, éjszakánként pedig fényt mértünk.

Szabolcsi életkép, valahol a 4-es út mentén jegyzetelek

A magasabb beosztásban lévők külföldre is eljutottak, bár a külföld először csak a „baráti” országokat jelentette. Az intézet együttműködési szerződést kötött a hasonló cseh, lengyel, keletnémet és bolgár intézetekkel. Az együttműködés keretében egyeztettünk a különleges nemzeti előírásainkat, megállapodtunk egymás vizsgálati eredményeinek elfogadásáról, megismerkedtünk műszaki felszereltségükkel, körméréseket végeztünk. Általában évente 1-1 ilyen, devizamentes cserének nevezett útra került sor minden viszonylatban, ahol a kint tartózkodás költségeit a vendéglátók fedezték. Inkább ők szerettek Magyarországra jönni, de ennek az volt az ára, hogy nekünk is el kellett tölteni ugyanennyi időt Varsóban vagy Szófiában.

Később a lehetőségek nyugati utakkal is bővültek, először Ausztriába és (Nyugat-)Németországba sikerült eljutnom, amikor az Operaház 1984-es felújításakor felszerelt új lámpákat vizsgáltuk meg a gyártóknál. Az ezt követő évek során sikerült Franciaországba, Svédországba, Norvégiába, Olaszországba is elutazni, hivatalos ügyben. Ezek az utak az élmény mellett anyagilag is kifizetődőek voltak, mert a napidíjból szépen be lehetett vásárolni. Az útlevél kiadását a személyzeti osztály intézte, az útlevelünket hazaérkezés után azonnal le kellett adni, és az a következő utazásig a páncélszekrényben lapult. Kétféle útlevél volt akkoriban, egy kék, ami elvileg az egész világra jó volt, de a legtöbb országba vízumot kellett kérni ahhoz, hogy beutazhassunk. Ezt az útlevelet őrizték a személyzetin. A piros útlevelet magunknál tarthattuk, de ezzel csak az úgynevezett szocialista országokba lehetett utazni (kivéve a Szovjetuniót).

A rendszerváltás és hatásai

A történészek 1989-re datálják a rendszerváltásnak nevezett folyamat kezdetét, a pártállam lebontását. Az Intézet életében az első időben nem sok változás történt, a dolgok eleinte úgy mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Változások azért történtek, egy újabb vezetési szintet hoztak létre, megalakultak az alkatrész és készülék vizsgálati főosztályok. A megbízóinkkal való kapcsolattartás megváltozott, szigorú összeférhetetlenségi szabályokat vezettek be. A vizsgálatokat megrendelő cégek műszaki emberével nem állhatott szóba az, aki a vizsgálatot végezte. Tanácsot adni, hogy egy apróbb hibát hogyan lehetne kijavítani, végképp tilos lett. Helyszíni vizsgálatot egy ember nem végezhetett, legalább kettőnek kellett odamenni. A végén már a vizsgálati jegyzőkönyvet sem adtuk ki a megrendelőknek, csak a végeredményt tartalmazó minősítő iratot. Az osztályvezetőktől elvették a minősítő iratok aláírásának a jogát, és erre a feladatra létrehozták a tanúsítási osztályt, aminek legfőbb feladata a pecsételés volt. Nő a vízfej – mondtuk. Hauser Imrétől visszavonták az osztályvezetői megbízást, ő is erre az osztályra került. A németek a velük kötött megállapodás szerint átengedték a Németországban jóváhagyott magyar gyártmányú termékek időszakos gyártásellenőrzésének a jogát, és mint németül jól beszélő szakember, Hauser koordinálta ezeket a vizsgálatokat, a fénytechnikai osztály vezetését pedig rám bízták. A lámpatest csoportot ezután Dobó László vezette tovább.

A korábbi kötött munkarend helyett bevezették a rugalmas munkaidőt, 10 és 2 között volt az úgynevezett törzsidő, amikor mindenkinek bent kellett lenni, egyébként pedig szabadon lehetett megválasztani a munka kezdésének és befejezésének időpontját, annyi megkötéssel, hogy a plusz vagy mínusz órák egyenlege egy hónapban a 10-et nem léphette túl. A jelenléti íveket ekkor már az osztályokon vezettük, a kollégák előszeretettel mószerolták egymást, hogy X vagy Y egy negyedórát csalt a beírással.

A helyzet egy kicsit hasonlított a léket kapott Titanichoz, a hajó még úszott, a zenészek húzták a talpalávalót, de már látszott a végkifejlet. A vizsgálati megbízások és ezzel együtt a bevételek forrását egy rendelet biztosította, ami kötelezővé tette a villamos termékek forgalomba hozatal előtti bevizsgáltatását. Mi pedig aprólékosan újra meg újra megvizsgáltuk azokat az egyre nagyobb számban beáramló import termékeket, amiket más országok intézetei előzőleg már jóváhagytak. Körvonalazódtak már az Európai Unió alapelvei az emberek, az áruk, a szolgáltatások szabad áramlásáról, és ez előre vetítette a vizsgálati tevékenység drasztikus visszaszorulását. A kötelező hatályú magyar szabványok helyett önkéntességen alapuló európai szabványok jelentek meg.

Az intézet státusza is megváltozott: először közalkalmazottból köztisztviselők lettünk, de ehhez előbb mindenkinek le kellett tenni a közigazgatási alapvizsgát. Később az intézet Kft-vé alakult, majd felkerült a privatizációs listára, de ezt a folyamatot én már csak külső szemlélőként figyeltem. Arra a következtetésre jutottam ugyanis, hogy addig kell váltani, ameddig fizikailag és szellemileg képes vagyok rá, és nem szabad megvárni, amíg nekem kell felmondani az osztályon dolgozó kollégáimnak, vagy netán az én munkakörömet szüntetik meg. A további történet már más lapra tartozik. Az intézettől való távozásomat volt, aki rossz néven vette, de a többség megértette az indokaimat, és a személyes jó kapcsolat továbbra is megmaradt. Az egykori készülék vizsgáló főosztály osztályvezetőivel évekig rendszeresen összejártunk vacsorázni, és arra is volt példa, hogy előadást tartani hívtak vissza már az intézet utódjához.

MEEI-s emlékeim - 2. rész

Első tapasztalatok

Amikor elkezdtem dolgozni, az osztály 3 csoportra oszlott: a fényforrás, a lámpatest, és a fejlesztési csoportra. A fényforrás csoportot Tyukodi Istvánné, Marcsi, a lámpatestet Dalmadi Tamás vezette, a fejlesztési csoportnak emlékezetem szerint nem volt kinevezett vezetője. Én a lámpatest csoporthoz kerültem, ahol Gönczi Bertalan, Hoboth Edit és Sándor Andrásné, Ágota voltak a közvetlen kollégáim. A csoportba tartozott még Schwanzer Nándorné, Márti is, de amikor én beléptem, ő gyesen volt, és csak később jött újra vissza.

Kezdetnek a kezembe nyomták a vaskos lámpatest szabványt, hogy olvasgassam. Életemben akkor láttam először szabványt. Az osztályon akkoriban kevés mérnök dolgozott, a csoportvezetők egyike sem volt az. A műszerezettség az ötvenes évek szintjén állt: fekete bakelitházas, mutatós volt- és ampermérőket használtunk. Ellenállást Wheatstone-hidas műszerrel mértünk. A melegedésmérés valamivel korszerűbb volt, magát a mérést vékony huzalátmérőjű Ni-CrNi hőelemekkel végeztük, a műszerhez egy többcsatornás mérőhely átkapcsoló is tartozott.

A fénylabor felszereltsége korszerűbb volt. Volt egy 5 m-es optikai padunk (ami a mai napig használatban van), egy sorozat Osram etalonlámpánk, fénymérésre az emberi szem érzékenységének megfelelően szűrőzött szelén és szilícium fényelemeket használtunk.

A kisebb lámpatestek, főleg autólámpák fényeloszlás mérésére volt egy kisebb forgató állványunk (szaknyelven: goniométer).

Autólámpa fényeloszlás mérése (Berta Csaba)

A nagyobb lámpatestek fényeloszlás mérését először külső helyszínen, az EKA gyár fénylaborjában végezték egy candelograph nevű készüléken, ami fényérzékeny fotopapírra rögzítette a fényeloszlási görbéket. Amikor én odakerültem, már volt egy saját fejlesztésű goniométerünk is, ez polárkoordinátás milliméterpapíron rögzítette a görbéket, amiket később kézzel skáláztunk be. Mindig problémát okozott, hogy az autófényszórók fényeloszlását az előírások szerint 25 m távolságból kell mérni. A pince összes helyiségét egybenyitva sem jött ki ez a távolság, ezért egy falat áttörve a szomszédos raktárban kellett elhelyezni az érzékelőt. A lámpák által kisugárzott fény mennyiségét, az úgynevezett fényáramot belülről matt fehérre festett gömbökben (integráló, vagy Ulbricht-gömbökben) mértük.

Izzólámpák fényárammérése (Szojka Tibor)

A kisebb fényforrásokhoz volt egy 0,5 és egy 1 m-es átmérőjű gömbünk, de ezekkel nagyobb lámpatesteket nem lehetett mérni, ehhez legalább 3 m-es gömbre lett volna szükség. Egy ekkora gömböt már csak helyhiány miatt sem tudtunk volna felállítani, ezért csak egy 30°-os gömbcikket készítettünk el, ezzel 12 rész-mérésből tudtuk meghatározni a lámpatestek hatásfokát.

Csarnokvilágító lámpatestet szerelek fel a hatásfok mérő gömbcikk közepére.

A sugárzások spektrális eloszlásának mérésére egy fotoelektron-sokszorozóval egybeépített kettős monokromátort használtunk, a színmérés a Somkúti-féle színmérővel történt. Az autólámpák belső méreteire igen szigorú előírások vonatkoznak, ezek betartását egy nagyméretű mérőmikroszkóppal ellenőriztük.

Mérőmikroszkópos vizsgálat

Így dolgoztunk

A vizsgálatok eredményeit kézírásos jegyzőkönyvekben rögzítettük, és minden osztálynak volt egy gépíró adminisztrátora, aki 4 példányban, indigóval legépelte ezeket, miután a csoportvezető jóváhagyta a kéziratot (két példányt kapott a megrendelő, egy-egy példány pedig a csoport és az osztály irattárba került). Sokszor előfordult, hogy annyi gépelni való gyűlt össze, hogy nem győzték a munkát. Ilyen esetekre voltak olyan gépírónők, akik nem tartoztak osztályhoz, és így adminisztrációs feladataik sem voltak. Fregoli-gépírónőknek hívtuk őket. A legépelt jegyzőkönyvet visszakaptuk átolvasásra, és nem egyszer előfordult, hogy a gépelési hibák miatt újra kellett gépelni néhány oldalt.

Szortírozom a legépelt jegyzőkönyv oldalait

Ha a gépelés rendben volt, az ügyintéző szignózta, a csoportvezető és az osztályvezető pedig aláírta a jegyzőkönyvet és az annak alapján kiállított Minősítő iratot. Amikor a vizsgálati eredmények rendben voltak, akkor azonnal ki lehetett postázni a megrendelőnek. Ha eltérés volt az előírás és az eredmény között, akkor mérlegelni lehetett, hogy az eltérés „az élet- és vagyonbiztonság szempontjából” elfogadható-e vagy sem. Itt óhatatlanul bejön a képbe a szubjektivitás, ezért ilyen esetekben mindig a Műszaki Tanács elé kellett vinni a kérdést. A tanács neve később Minősítő Tanácsra változott, az üléseket kedd délelőttönként tartották. A tanács az igazgatóból, a főmérnökből vagy főosztályvezetőkből, és az osztályvezetőkből állt.

MEEI-s emlékeim - 1. rész

Iskolapadtól a fénylaborig

A BME villamosmérnöki karára jártam, és az ötödik év második félévében, amikor már a diplomaterv készítéssel voltunk elfoglalva, fel kellett venni néhány fakultatív tárgyat. Hogy gondolkozik ilyenkor egy rendes egyetemista? Azt a tárgyat választja, amiből az elképzelése szerint a legkönnyebben le lehet vizsgázni. Én is így tettem, amikor felvettem a Fényforrások tárgyat. Az előadónk Somkúti Adolf volt, aki külsősként adott elő az egyetemen, főállásban pedig a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézetben, azaz a MEEI-ben dolgozott. Csak később jöttem rá, hogy a világítástechnika mégsem egy olyan szakterület, amit egy félév alatt, heti 2 órában tokkal-vonóval el lehet sajátítani, de a félévet azért sikerült egy jelessel abszolválni.

Akkor még olyan világ volt, hogy nem a végzősök kerestek maguknak munkahelyet, hanem a munkahelyek keresték a végzősöket. Én is több ajánlatot kaptam, így többek között Somkúti bácsi (mert így hívtuk) is megkeresett, hogy volna-e kedvem a MEEI-ben dolgozni. Nem szépítette a dolgot, elmondta, hogy ott soha nem fogok egy új világítási rendszert kifejleszteni, de olyan széles körű rálátásom lesz az egész iparágra, mint amilyent sehol máshol nem érhetek el. Elmentem, körülnéztem, és igent mondtam. Az akkor még létező munkakönyv bejegyzése szerint 1969. szeptember 1-jével beosztott ügyintézői munkakörbe, havi 1550 Ft fizetésért vettek fel, ami abban az időben a kezdő mérnökök szokásos fizetése volt.

Korai történet

Lámpavizsgálatokkal az intézet már az 1934-es megalakulásától kezdve foglalkozott. Kezdetben a József körúton vizsgálták a lámpákat, aztán később, amikor a '60-as években Magyarország csatlakozott az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának a járműlámpákkal kapcsolatos előírásaihoz, szükségessé vált egy nemzeti vizsgáló intézmény felállítása. Ekkor alakult meg 1965-ben az önálló fénytechnikai osztály, a korábban óvodaként működő, a XIII. kerületi Victor Hugo utcára néző földszintes épületben. A fénymérő labort az épület alagsorában alakították ki, mert itt, a feketére festett falú, ablaktalan helyiségekben lehetett a legkönnyebben kizárni a méréseket zavaró külső fényeket. A műszerek nagyrészt az akkori Tungsram-ból érkeztek, csakúgy, mint az osztály vezetésével megbíztott Somkúti Adolf is, aki végzettségét tekintve fizikus volt. Még az Izzós időkből volt egy találmánya, egy színmérő műszer, amit sok éven keresztül használtunk. Osztályvezetői megbízása nem tartott sokáig, mert megérkezett Hauser Imre, aki korábban az akkori NDK-ban, Ilmenau műszaki egyetemén adott elő világítástechnikát. A részletek előttem homályban maradtak, de tény, hogy mire én a MEEI-be kerültem, már ő volt az új osztályvezető, Somkúti bácsi pedig néhány évre műszaki tanácsosi címet kapott, majd nyugdíjba ment.

Somkúti bácsi búcsúztatása (a képen ül). Álló sor balról-jobbra: Molnár István, Schwanzer

Nándorné, Sándor Andrásné, Hoboth Edit, Hauser Imre, Dobó László, Szot Magda

Egyszerűsített

Vaskos borítékot hozott a posta, feladója az Adóhivatal. Az ügy előzménye, hogy tavaly őket kértem fel az adóbevallásom elkészítésére (el is rontották rendesen, de ez egy másik történet).  Most elküldték azokat a nyomtatványokat, amik ahhoz szükségesek, hogy ha idén ez a szándékom, akkor tudjam, hogy mi a teendőm. Sto gyélo - ahogy a nagy Lenin mondta. "Nyilatkozat az egyszerűsített bevallás elkészítéséhez" az iromány címe, és utána négy oldalon keresztül sorakoznak a kitölteni valók. Hogy még jobban megkönnyítsék a dolgomat, voltak olyan kedvesek, és adtak hozzá egy 8 oldalas, hivatali bikkfanyelven megfogalmazott útmutatót is. Ezt hívják egyszerűsítettnek. Milyen lehet akkor a bonyolított?
Mindenkinek adtak valamikor egy 10 jegyű adószámot - bocsánat a helytelen terminológiáért: adóazonosító jelet. Ez a 10 szám mindenkit azonosít, akkor pedig minek a születési hely és idő, anyja neve, lakcím, hiszen elvileg mindent tudnak rólunk. Elég lenne ezt a 10 számot megadni, és utána kérni, hogy tegyék a dolgukat. Na de ez túl egyszerű lenne. Marad inkább az egyszerűsített. Az ész pedig ismét megáll.

Épül a torony

Ritkán adatik meg egy ember életében, hogy templomtorony építést lát. Én is megéltem már jónéhány évtizedet, mégis most láttam csak először ilyent, a zuglói Bosnyák téren. Különösen az az érdekes, hogy a csúcsot külön építik fel a torony mellett, és valahogy majd a végén teszik a helyére. Az persze más kérdés, hogy pont egy égbenyúló templomtorony-e az, ami a legjobban hiányzik Zuglóból.