A titkosrendőr bukása - 4. rész

 

A budai hegyek mögött lassan ereszkedett alá a nap, szétkenve az égen az őszi alkony aranyló és bíbor színeit. A levegő hűvös volt, de még nem csípős; az ablak nyitva maradt, hadd szálljon be a szobába a rozsdaszagú, avarral teli este.

Péter Gábor egy kopott fotelben ült, rongyos plédet terítve a térdére. Kezében egy régi könyvet tartott, de már percek óta nem lapozott. A betűk összeolvadtak a szemében, és a gondolatai messzire sodródtak – nem is a könyv sorai között, hanem az élet elmosódott, keserédes képei között bolyongott.

Kint az utcán fiatalok nevetgéltek, az iskolatáskák súlya ellenére könnyed léptekkel szaladtak lefelé a dombon. Péter hallotta őket, de nem irigyelte már azt az életkedvet. Tudta, hogy az idő, amit neki szántak, lejárt. Csak emlékek maradtak: szürke kabátos alakok a ködben, titkos találkozók suttogása, hideg irodák neonfénye, és egy-egy elkapott pillantás a letartóztatottak szemében – a félelem és a gyűlölet torz tükörképei.

Az asztalon egy fénykép állt kicsi, olcsó keretben. Egy régi csoportkép: fiatal, mosolygó emberek, összebújva egy gyűlés után, talán 1930-ban. Mindenki tele volt hittel, lendülettel. Akkor még úgy hitték, hogy valóban megválthatják a világot.

Péter hosszan nézte a képet. Sokukat már régen elvitte a háború, a megtorlás, a saját eszméik árulása. És ő – aki valaha az igazság nevében indult harcba – végül maga is azok közé került, akiket a történelem majd a bűnösök közé sorol.

Az ágy melletti komód fiókjában egy régi iratcsomó lapult. Egyik este, amikor különösen fáradtnak érezte magát, elővette, és hosszasan nézegette az iratokat: rendőrségi jelentések, titkos jelentők listái, elfeledett nevek és kódok. Mindegyik egy-egy sors, amit valaha irányított, elpusztított vagy megmentett – néha egyszerre.

Most azonban nem nyúlt a fiókhoz. Minek is? Már nem volt kinek beszámolnia, sem kinek bizonyítania.

Az orvosok megmondták: a szíve gyenge, a tüdeje beteges, az idegei pedig szétfoszlottak, mint egy régi zászló a szélben. Már nem számított, hány napja, hány hónapja van még hátra. Az idő már nem fenyegette – inkább megnyugtatta.

Este, amikor leszállt a sötétség, Péter Gábor odalépett az ablakhoz. A város fényei úgy vibráltak a távolban, mint apró, széttört csillagok. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és magában felidézte azt a napot, amikor először lépte át a pártház küszöbét – tele reménnyel, dühvel és a változás vágyával.

Akkor még nem tudta, hogy a forradalmak nem új világot teremtenek – csak új börtönöket.

Sóhajtott egyet, hosszan, elnyújtva. A szobában csak a saját lélegzete hallatszott, és a falióra halk ketyegése. A régi harcos most már csak egy magányos öregember volt, akit a történelem elhagyott.

Ahogy az ablaknál állt, mintha látta volna maga előtt a régi társakat. Néhányan felemelt ököllel, néhányan lehajtott fejjel. De mind ugyanazt keresték: valami jobb jövőt.

Péter lassan visszaült a fotelbe. Behunyta a szemét, és az éjszaka sötétje végül csendesen magához ölelte – mint egy régi barát, aki nem kérdez többé semmit.

Odakint a szél felkapott egy elsárgult falevelet, és messze, messze vitte, amerre az emlékezés már nem érhetett utána.

Péter Gábor története nem egyszerű. Nem hős és nem is egyszerűen bűnös. Egy ember volt, aki hitt valamiben, majd a hit nevében tettei súlya alatt roppant össze. Egy árva gyerek, aki világot akart változtatni – és egy hatalmi gépezet kegyetlen láncszeme lett.

És amikor végül, 1993-ban örökre lehunyta a szemét, alig néhány soros hír szólt róla az újságokban. A történelem könyörtelen sodra már régen továbbhaladt rajta. De valahol, a budakeszi fenyvesek alatt, ahol gyerekként álmodott a szabadságról, talán még most is ott lebeg egy fiatal fiú lelke – aki még nem tudta, mit tartogat számára az élet.

A titkosrendőr bukása - 3. rész

 

A cella falán egy repedés kígyózott felfelé, mintha maga is menekülni próbálna a nedves, penészes sötétség elől. Péter Gábor a priccsen ült, könyökét a térdére támasztotta, és némán nézte a repedést. Napok óta nem kapott mást, csak hirtelen jött utasításokat, rövid parancsokat, durva ébresztéseket, és most – végre – szóltak neki: „Kihallgatás.”

A folyosón két fegyveres vezette. Nem siettették, nem lökdösték – a lassúságuk kegyetlenebb volt, mint bármilyen ütés. A csendet csak a csizmák kopogása törte meg, és a vasajtók kattanása, ahogy egymás után záródtak mögöttük.

A kihallgatószoba rideg volt, a levegő állott és büdös. A fal mellett rozoga íróasztal, egy fémdoboz, rajta kávéfoltos papírlapok. Az asztal túloldalán egy ismeretlen férfi ült. Civil ruhában volt, fiatal, frissen borotvált arcú. Olyan valaki, aki Péter előtt talán maga is fejet hajtott volna egy évvel ezelőtt.

Most azonban fölényesen hátradőlt a székében, és a tollával dobolt az asztalon.

– Üljön le – intett neki.

Péter engedelmesen leült. A széke rozsdásan nyikordult alatta. A saját helyzete groteszk módon ismerős volt – hányszor ült ő maga is az asztal másik oldalán, várva, hogy a másik fél megtörjön.

Most ő volt a másik fél.

– Péter Gábor... vagyis Eisenberger Benjámin – mondta ki az új kihallgató, mintha egy régi sebet hasítana fel a nevével. – Tudja, miért van itt?

Péter nem válaszolt. Minek is? A válaszokat már mások írták meg, valahol a hatalom rideg irodáiban.

– Államellenes összeesküvés, hatalommal való visszaélés, árulás – sorolta a férfi közömbösen, mint aki egy árlistát olvas fel a piacon. – És persze a szokásos: emberi jogok megsértése, törvénytelen kivégzések, koholt vádak alapján végrehajtott internálások...

Egy pillanatra elhallgatott, mintha hatást várna.

Péter csak bólintott. Nem tagadott. Nem védekezett.

– Tudja – folytatta az kihallgató –, sokáig gondolkodtunk rajta, hogy érdemes-e egyáltalán kihallgatni magát. A múltját, a módszereit, mindent ismerünk. Amit maga épített, most maga alatt omlott össze.

Péter elmosolyodott. Egy keserű, fáradt mosoly volt – nem az az ördögi félmosoly, amit valaha olyan könnyen felvett a tárgyalóasztal túloldalán. Most a mosoly inkább emlékeztetett egy emberre, aki tudja: mindent elveszített, de legalább a nevére emlékezni fognak.

– Beszéljen – szólalt meg újra a férfi. – Vallomást akarunk.

Péter Gábor hátradőlt, a plafon repedéseit nézte, mintha azokban keresné a szavakat.

– Mit vallhatnék még? – kérdezte halkan. – Amit építettünk, az magától roskadt össze. Az emberek félnek... féltek tőlünk. De az igazi félelem most jön majd. Mikor mindenki látni fogja, hogy amit hittünk, az sem volt több délibábnál.

A kihallgató nem válaszolt azonnal. Jegyzetelt valamit, aztán letette a tollat.

– Nem kell filozofálni, Péter elvtárs. Csak az igazat akarjuk.

Péter halkan felnevetett. A nevetése fáradt volt, szinte hangtalan.

– Az igazság? – kérdezte. – Az mindig annak a kezében van, aki a puskát tartja.

Az kihallgató most először nézett rá hosszabban. A pillantásában valami árnyalatnyi tisztelet csillant – vagy talán sajnálat.

– Ez a korszak véget ért, Eisenberger – mondta lassan. – Maga pedig vele együtt tűnik el.

Azzal felállt, és intett a két fegyveresnek. Pétert karon ragadták, és visszavezették a cellába.

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Péter Gábor a falhoz támaszkodott, és lehunyta a szemét. A sötétben egyetlen hang hallatszott: a régi Duna-parti szél emléke, amely egykor még szabadon fújt – jóval azelőtt, hogy a nevek, a pártok és az eszmék mind egymásba omlottak volna.

1959-ben szabadult. Egy megtört, megfáradt ember hagyta el a börtön kapuját, aki már nem akart többé semmit. Visszavonult, és csendben élte hátralévő éveit, mintha maga is árnyékká vált volna – egy olyan kor árnyékává, amelyet maga segített megteremteni.

A titkosrendőr bukása - 2. rész

 

A Parlament hűvös márványpadlója felett hosszú folyosók kanyarogtak, mint valami rideg labirintus. Az ablakok előtt vastag, nehéz függönyök lógtak, tompítva a kinti, szürke fényt. Péter Gábor katonás léptekkel haladt előre, de szíve ritmustalanul vert a mellkasában. A találkozóra nem hivatalos meghívót kapott, hanem egy rövid, személytelen üzenetet: „Rákosi elvtárs beszélni kíván magával. 16:00, I. emelet.”

Az ajtó előtt két ÁVH-s állt. Péter ismerte őket – valaha az ő parancsára kapták meg uniformisukat. Most azonban nem köszöntöttek, csak félreálltak szó nélkül, mint két szobor.

Belépett.

A szoba hatalmas volt, de a súlyos bútorok, a könyvespolcok, az óriási térképek szinte fojtogatták. Az ablakok zárva voltak, a levegő áporodott, dohányfüsttel keveredett. Az asztal mögött, a székében kissé hátradőlve, ott ült Rákosi Mátyás. A mosolya keserű volt, mint egy túlérett gyümölcs.

– Üljön le, Péter elvtárs – mondta halkan, majd egy pillanatig az iratokkal babrált előtte, mintha mérlegelné, milyen hangot üssön meg.

Péter némán engedelmeskedett. A széket úgy húzta maga alá, hogy ne csikorogjon, de így is úgy érezte, minden mozdulata hangos visszhangot ver a falak között.

– Tudja, miért hívtam? – kérdezte Rákosi, miközben végre felemelte a fejét, és egyenesen Péter szemébe nézett.

– Sejtem, elvtárs – felelte Péter, próbálva színtelen hangot megütni.

Egy pillanatnyi csend következett. Csak az óra ketyegése hallatszott a sarokból, mint egy ideges ujj kopogása.

– Túl nagy hatalom összpontosult a kezében – mondta Rákosi végül, s a hangjában már nem volt harag, csak valami fáradt elhatározás. – Az emberek félnek magától. És az emberek félelme előbb-utóbb ránk is átragad.

Péter nem válaszolt. Tudta, hogy nincs értelme mentegetőzni. Tudta, hogy a kártyákat már régen lejátszották.

Rákosi előrehajolt, arca most szinte bizalmas közelségbe került.

– Mi építjük az új világot, Péter. De egy házat nem lehet úgy felhúzni, hogy közben a gerendák roskadoznak a saját súlyuk alatt. Érti, mire célzok?

Péter bólintott. Hideg verítékcseppek gyűltek a homlokán.

– Lesz helye az ügynek, ha csendesen visszavonul – folytatta Rákosi. – De ha ellenkezik... akkor maga is csak egy lesz a múlt árnyai közül, amelyeket eltüntetünk.

Ez már nem fenyegetés volt. Nem kiabáltak, nem vertek az asztalra. Csak egyszerű bejelentés – mint amikor egy orvos közli a beteggel a diagnózist: nincs remény.

Péter felállt. Tudta, hogy a beszélgetés véget ért, és tudta, hogy a döntés nem az övé. Egyetlen szó nélkül meghajtotta a fejét, tisztelettudóan, szinte udvariasan – és kilépett az ajtón.

A folyosó most még hosszabbnak tűnt. Minden lépése visszhangzott a kövezeten, mintha maga a múlt verte volna vissza a hangját. Tudta, hogy amit maga mögött hagyott, az nemcsak egy iroda volt, hanem a hatalom trónja is, amelyet vérrel, árulással és félelemmel épített fel – és amely most, egyetlen kézmozdulatra, kártyavárként omlott össze.

Odakint, a Duna partján, lassan sötétedett. A víz felszínén a vöröslő alkonyat fényei reszkettek – mintha az egész város egyetlen lángoló tükörben égett volna el.

A titkosrendőr bukása - 1. rész

 

Arató András

A titkosrendőr bukása

 

Péter Gábor története

Péter Gábor – született Eisenberger Benjámin – egy szürke hajnalon látta meg a napvilágot, egy olyan világban, ahol a nélkülözés nem kivétel, hanem a mindennapok része volt. Egy nyomor sújtotta, kis lakásban nőtt fel, ahol a kenyér héját is becsben tartották. Két testvér kísérte az élet rögös ösvényén; közülük az egyik, mikor 1926-ban apjuk meghalt, nem látott más kiutat, mint hogy az óceán túlpartjára, Amerikába meneküljön a szegénység elől.

Benjámin élete is hamar küzdelmekkel kezdődött. Három és fél elemit végzett csupán, aztán korán a kétkezi munka világába taszította az élet: szabóinas lett. A műhelyek fülledt félhomályában, varrógépek monoton kattogása között tanulta meg a világ rideg törvényeit. Tüdőbetegsége azonban megálljt parancsolt a hajszának. Tizenhat évesen már a katonák sorába hívták, fiatal testét azonban gyorsan felőrölte a betegség – kétszer is fél évre gyógykezelésre kényszerült. A Budakeszi szanatórium hűvös szobáiban, ahol a fenyők susogása altatta az álmatlanokat, Benjámin – vagy, ahogy egyre többen kezdték szólítani, Gábor – hosszú hónapokat töltött mozdulatlanul. Itt fedezte fel az olvasás vigasztaló erejét: könyveken keresztül szárnyalt ki a betegágy börtönéből.

Huszonhárom évesen, mikor a legtöbben még az élet kapujában álltak, ő már elkötelezte magát egy eszme mellett. A szegénység, a szenvedés, a társadalmi igazságtalanság nem hagyta nyugodni. 24 évesen teljes szívvel és lélekkel csatlakozott a munkásmozgalomhoz, ahol először a Magyarországi Szociáldemokrata Párt soraiban talált otthonra. De a forradalmi láz, amely a húszas-harmincas évek Európájában tombolt, nem tartotta sokáig ott. 1931-től már a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) tagja lett.

Az illegális tevékenység mindennapjai veszélyekkel voltak átszőve. Gábor vakmerően hordozta a Vörös Segély, a Vörös Villamos és az Új Március című tiltott lapokat, mint titkos üzeneteket egy láthatatlan háború frontvonalán. Minden szórólap, amit eljuttatott egy reménykedő munkáshoz, minden összeesküvés, amin részt vett, egy új világ ígéretét hordozta – és egy újabb börtönbüntetés rémét.

1932 forró nyarán Moszkva hívta őt magához. A Nemzetközi Vörös Segély világkongresszusára küldték, ahol a Kreml árnyékában, Lenin öröksége felett esküt tettek egy szebb jövőre. Talán itt, a Vörös tér kockakövei között szőtték meg azt a hálót, amely később egész Kelet-Európát átfonta.

Hazatérése után Gábor hamarosan a Vörös Segély magyarországi vezetőségének tagja lett. De az évek nem kedveztek az ügynek: 1935 végén letartóztatták. Első fokon három hónap börtönre ítélték – de a sors, vagy talán egy ügyes ügyvéd, másodfokon felmentette. Ám a nyugalom csak illúzió volt: 1936-tól, miután a KMP központi utasításra megszűnt, Gábor nem vonult vissza. Folytatta munkáját a segélyszervezetben és a szabók szakszervezetében.

A történelem kereke nem állt meg. Amikor a KMP ismét működni kezdett, Péter ott volt az elsők között. Ám a rendőrség nem felejtett. 1940 tavaszán több mint 800 társával együtt őt is letartóztatták – és feleségét is. A börtönök rideg falai között nemcsak a szabadságukat vették el, hanem gyakran a méltóságukat is. Gábor embertelen bánásmódot szenvedett el, de hajlíthatatlan maradt.

1942 őszén újabb vádak érték. Már nem volt választása: a földalatti világba kényszerült, bujkálnia kellett. Egy sötét, esős éjszakán, mikor az utcákon csak a rendőrök bakancsának csattogása visszhangzott, Gábor megsemmisítette valódi iratait. Ekkor született meg újra, álnéven, új reményekkel.

A német megszállás 1944-ben még sötétebb időket hozott. Miközben Budapest utcáin Gestapo-autók cirkáltak, és az árulás a levegőben lógott, Demény Pál, a kommunista mozgalom egyik legerősebb figurája, új feladatot adott neki. Hamis papírokkal, új névvel – és az életéért futva – Gábor ismét a harc élére állt.

És miközben a város lángolt, miközben a Dunába lőttek ártatlanokat, Péter Gábor egy másik harcot vívott: a túlélés, az eszme és a jövő harcát.

*

A német megszállás idején Budapest levegője súlyos volt a félelemtől és árulástól. A város macskakövei vért ittak, az ablakok mögött fojtott suttogások terjedtek, mintha maga a város is vissza akarta volna tartani a lélegzetét. Péter – már új nevén – árnyékként mozgott ebben a városban, amelyet bombák ráztak meg és titkosügynökök figyeltek. Megtanult a fényektől távol maradni, megtanulta, hogy egy eldobott cigarettacsikk, egy rosszkor tett mozdulat egyenlő lehet a halállal.

Amikor 1945 tavaszán a szovjet tankok lánctalpaikkal letaposták Budapest utolsó védőit, Gábor már készen állt. A régi rend romjain új világot kellett építeni – és ehhez a kommunisták olyan embereket kerestek, akikben nemcsak a hit, de a könyörtelenség is megvolt.

Péter Gábor feladata világos volt: meg kellett teremteni az új hatalom védelmi pajzsát, egy olyan titkosrendőrséget, amely előtt senki sem volt biztonságban. Így született meg az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH – a rettegett gépezet, amely suttogásból vádat, barátságból árulást, kétkedésből halálos ítéletet kovácsolt.

Péter, a hajdani szabóinas, aki valaha sápadtan köhögött a budakeszi fenyvesek között, most már miniszteri rangban irányította a félelmet. Irodája ablakából rálátott a városra, amely most már az ő birodalma volt. Az arca gyakran mozdulatlan volt, mint egy szoboré, csak a szemeiben vibrált az a sötét tűz, amely nem ismert megbocsátást.

Az ÁVH nem válogatott eszközeiben. A pincékben, ahol korábban a bort tárolták, most vallatások folytak. Az éjszaka leple alatt fekete autók álltak meg házak előtt, és akik elmentek velük, gyakran soha többé nem tértek vissza. Barátok, családtagok, kollégák fordultak egymás ellen, mert a félelem mérgezték meg a bizalmat.

És Péter mindennek a közepén állt.

Nem kegyetlenségből tette, amit tett – legalábbis így hitte. A forradalom gyermeke volt, aki azt tanulta meg, hogy a cél szentesíti az eszközt. Minden egyes bebörtönzés, minden egyes kihallgatás egy új világ építését szolgálta. Vagy legalábbis ezt ismételgette magának, amikor az éjszakák csendjében, egyedül maradva, néha mégis felsejlett előtte azoknak az embereknek az arca, akik egyetlen szóval tűntek el az örök homályba.

1949-ben a hatalom csúcsára ért. Rákosi Mátyás, a párt első embere, teljes bizalmát élvezte. Az ÁVH kezében összpontosult az ország összes titka, bűne és félelme. Péter úgy mozgott a hatalom színpadán, mint egy karmester, aki egy disszonáns szimfóniát vezényel: letartóztatások, kihallgatások, koncepciós perek végtelen sora.

1953, Sztálin halála után változni kezdett a széljárás. A párt vezetése, érzékelve a feszültséget és a gyűlöletet, amely az ÁVH körül kavargott, úgy döntött, hogy bűnbakot keres. És ki lehetett volna alkalmasabb, mint Péter Gábor, a rendszer vaskezű szolgája?