Nerd

Néhány napja a bolognai Nerd show vendége voltam. Előtte fogalmam sem volt arról, hogy ez a szó mit jelent, úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Aztán persze utánanéztem a jelentésének, a szót "nörd"-nek kell ejteni, és azokra a fiatalokra mondják, akiknek az életét egyetlen dolog tölti ki, mással sem foglalkoznak, mint egyfajta számítógépes játékkal, rajzfilmfigurával vagy egy divatos k-pop bandával (megvan a k-pop? koreai popzenét jelent). Ezeket a fiatalokat a kortársaik gyakran kiközösítik, mert egyébről sem lehet beszélgetni velük, mint rajongásuk tárgyáról. 

Úgy gondolom, hogy a legtöbbjüknek pszichológusi segítségre lenne szüksége, de ilyen irányú intézményes segítség tudomásom szerint nem létezik.   Erre a fesztiválra htalmas tömegek érkeztek, több mint 30 ezer ember. Volt itt pókembernek vagy jedi lovagnak beöltözött fiatal, a legtöbbje egy hatalmas játékteremben játszott, vagy a számtalan elárusítóhely egyikén szerezte be a rajongásuk tárgyához kapcsolódó kellékeket, ami hatalmas üzletág lehet. A velem folytatott színpadi pódiumbeszélgetésre is sokan voltak kíváncsiak, de még többen jöttek utána hozzám a "meet and greet" területre egy közös fotót vagy autogramot kérni.

Katonai nosztalgia az érdi tetőn

Geoládát keresni indultam egykori katonáskodásom színhelyére, az érdi tetőre. A honvédségi történetem elég régen kezdődött, még 1970-ben hívtak be Debrecenbe tartalékos tiszti lokátoros tanfolyamra, mivel akkor még létezett a sorkatonaság. Az alapkiképzés után a Nagykanizsa melletti Sormáson töltöttem további két hónapot, az ottani radar - bocsánat: az oroszból átvett katonai szleng szerint lokátor - állomáson. Leszogáltam az időmet, és azt hittem, hogy ezzel vége is a katonai pályafutásomnak. Eltelt utána 13 év, már el is felejtettem a sereget, amikor újra behívót hozott a postás. Állítólag kevés hivatásos tiszt volt akkoriban a Néphadseregben, és ezért tartalékosokat hívtak be tényleges szolgálatra, ami az esetemben 8 hónapig tarotott, erre az időre kikértek a munkahelyemről.

Előre léptem, rangban és beosztásban is. A Budapest körüli rakétavédelmi "tűzgyűrű" központja az érdi tetőn volt, ide buszoztunk fel reggelenként a budaörsi repülőtér melletti Vasvári laktanyából. A fővárost körülvevő lokátor állomások jelei egy központi egységhez kerültek, ennek PORI volt a neve. A rövidítés az oroszból származik: пункт обработки радиолокационной информации, vagyis magyarul radarjeleket feldolgozó központ. Adatfeldolgozás után a céladatokat a rakétás egységekhez továbbítottuk. A dolgom ennek a több kamionnyi helyet elfoglaló szerkentyűnek a működtetése volt, a munkaköröm megnevezése a katonakönyv bejegyzése szerint PORI főtechnikus. A MN1999 kódszám az alakulatot jelölte, a nekem küldött levelekre a cím helyett ezt a kódszámot kellett felírni, nehogy az ellenség megtudja, hogy hol vagyok.  

A rendszer működéséről csak egy orosz ábrát találtam, általában kevés elérhető anyag van az interneten ezekről a katonai dolgokról. 

A fellelhető műszaki adatok szerint az automatizált adattovábbító és vezetési rendszer, a PORI (5D91) komplexum képes öt rádiótechnikai század által szolgáltatott adatokat feldolgozni, ábrázolni és továbbítani a légvédelmi rakétadandár vagy a hadosztály harcálláspontjára, illetve az alárendelt századoknak. A komplexum számítógépe képes koordináta átszámításra, mozgásparaméter számításra, célútvonal korrekcióra, az alárendelt századok automatikus tehermentesítésére, az úgynevezett célosztásra. Több tucat célról képes adatokat feldolgozni, 1200 km távolságig, 40 km magasságig és 4000 km/h célsebességig.

Így nézett ki belülről a fő adatfeldolgozó egység kabinja. A kép jobb oldalán láthatók azok a radarernyők, amelyekre be voltak jelölve a polgári repülés által használható légifolyosók. Mára ezek már megszűntek, a teljes legtér nyitottá vált.

Az adatfeldolgozó számítógép programozása nem elektronikus eszközökkel, hanem a zavarokra kevésbé érzékeny ferritgyűrűs memóriával történt. Ezt a technikát alkalmazták egyébként az amerikaiak is a holdraszállás során. A gyűrűket különböző feladatot ellátó huzalokra fűzték fel, amelyek egy hálót alkotva, a csomópontjaikon az apró gyűrűkkel öntartó rendszert képeztek. A hálókat kis keretekre feszítették. Egy keretben 16 × 16 = 256 db gyűrű volt. A gyűrűk kétféle, jól definiált mágnesezettségi állapotba kerülhettek, amely állapotot a kiolvasásig megőrizték. Érdekes, hogy a programozást a munkafolyamat hasonlósága miatt állítólag szövőnők végezték.

Az élet a bázison.a "hadműveleti idő"-nek nevezett moszkvai idő szerint folyt. A nap az alakulótéren zászlófelvonással és parancskihirdetéssel kezdődött.

A PORI alegységei a háttérben látható bunkerekben voltak kamionokra szerelve, hogy szükség esetén át lehessen velülk települni. A gép nem működött folyamatosan, napi néhány órára kapcsoltuk be, ezt úgy hívták, hogy "grafikonra dolgozott". Ilyenkor nem valós célok jeleit továbbítottuk, henem kitálált, kamu céljeleket adtunk, általában Románia felől érkező támadást szimulálva.

Ma, 37 évvel később a terület a pusztulás képét mutaja. Az objektumot valamikor kettős szögesdrót, és egy betonkerítés védte.

Bár a lezárt terület még ma is a honvédségé, az erősen hiányos kerítésen át bemerészkedtem, és a figyelmeztető tábla ellenére a kutya sem állított meg.

A központi épület erősen romos, az ablakai betörve, a belseje kifosztva.

Így múlik el a világ dicsősége.

Titkos földalatti hadiüzem maradványai

Kedvelem a geoláda kereső játékot, amelyben a GPS koordináták alapján kell a világ különböző részein elrejtett "kincsesládákat" megkeresni. Eddig már több mint 150 ládát sikerült megtalálnom. Most megint egy izgalmas, csak kevesek által ismert helyre sikerült eljutnom a játék segítségével, egy második világháborús titkos hadiüzem maradványaihoz. 1944-ben a szövetségesek bombatámadásai súlyos károkat okoztak a szőnyi olajfinomítóban. A bombázás utáni állapotról találtam egy korabeli amerikai légifelvételt (forrás:fortepan/national archives).

Mivel a magyar és a vele szövetséges német hadseregnek égető szüksége volt üzemanyagra, a Szálasi-kormány úgy határozott, hogy az ipari létesítmény megmaradt berendezéseit bombavédett helyre, a föld alá telepíti. Helyszínként a ma Szlovákiához tartozó Helembai hegységet jelölték ki, Esztergom közelében. A telephely kiválasztása azért volt ideális, mert a földalatti gyár nemcsak közvetlen dunai kapcsolattal rendelkezett, hanem mert itt haladt és halad ma is a Budapest-Pozsony-Bécs vasútvonal is, így a Harmadik Birodalomnak szánt szerelvényeket is gyorsan fel lehetett tölteni.

A fennmaradt dokumentumok szerint orosz, román és olasz hadifoglyokkal alig egy hónap alatt csaknem teljesen kiásatták a 650 méter összhosszúságú járat- és üregrendszert, amelynek két szintjét tíz kürtővel (leendő liftaknával) kötötték össze.

Az objektum sohasem készült el. Mivel a helyszín vészesen közel került a magyar főváros bevételére készülődő szovjet egységekhez, így a szőnyi olajfinomító megmaradt berendezéseit inkább leszerelték és a Dunakanyar helyett Németországba szállították.

A máig megmaradt, és napjainkban már csak denevérek lakóhelyéül szolgáló járatokat cseh barlangászok mérték fel, eszerint a létesítmény így nézett ki (forrás:falanszter.blog.hu):

Az alagútrendszerhez közeledve ismeretlen rendeltetésű betontömbök hívták fel a figyelmet arra, hogy valamikor itt nagy munka folyt. A hangulat hasonlított a Majmok bolygója zárójelenetéhez, az emberiség pusztulása utáni New York maradványaihoz.

Az elhagyott, csak kevesek által ismert meredek ösvényen haladva nemsokára egy szűk sziklaszoroshoz jutunk.

Itt található az alagútrendszernek a fenti vázlatrajzon A-val jelölt bejárata, ahol már elő kellett venni a zseblámpát.

A párás, füstszerű levegőjű járatokban helyenként csak mélyen lehajolva lehet továbbhaladni, néhol még felfedezhetők a kibányászott kőzet elszállítására használt csillék sínjei is.

A feladat szerint a C2 pont közelében elhelyezett jelszót kellett megkeresni, egy deszkákkal elzárt függőleges kürtő aljában, ahol még ma is megtalálhatók a - ki tudja, milyen rendeltetésű - tőcsavarok maradványai.

 
Aki többet szeretne megtudni erről a Budapesttől mindössze 60 km-re fekvő érdekes helyről, annak tovább olvasásra ezt a cikket ajánlom, ahol a bejárat pontos koordinátái is megtalálhatók. 
https://falanszter.blog.hu/2018/05/05/titkos_foldalatti_gyar_a_dunakanyar_toveben

Minszkben jártam

Elfogadtam egy minszki meghívást, és az útra készülődve rákerestem néhány dologra. Az országról nem sokat tudtam, de ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, hiszen még a nevével is sok a bizonytalanság. A szovjet időkben Belorussziának hívtuk, ők maguk Belarusznak nevezik az országukat, és a magyar követségük is ezt a nevet használja. Találkoztam még a Fehéroroszország névvel is, ami az előbbi tükörfordítása. A főváros, Minszk nagyjából Budapest méretű, 2 millió körüli lakosa van. Azon a listán, ahol az európai fővárosokat aszerint rangsorolják, hogy mennyire jó ott élni, Tiranával holtversenyben az utolsó helyet foglalják el (a listát Bécs vezeti, Budapest a középtájon van). Megtudtam azt is, hogy a szovjet utódállamok közül ez az ország hasonlít a legjobban az egykori Szovjetunióra, aminek ékes bizonyítéka a jelenleg is használt, a valamikori Rákosi-címerre hasonlító címerük. 

Sok külföldi állítólag azért látogatja meg az országot, hogy a kommunista időkbe visszavezető időutazáson vegyenek részt.

Ennyi ismeret birtokában kíváncsian vártam a fehéroroszok fővárosának felfedezését. A repülőtéren az első benyomások igazolni látszottak a megtanultakat, valahogy így képzelem el az Észak-Koreába való belépést is. A határellenőrzést végző egyenruhás hölgy szúrós szemmel hasonlított össze az igazolványomban lévő fényképpel, majd következett az útlevél alapos vizsgálata. Először nagyítóval vizsgálta meg az okmányt, majd UV-fény alatt lapozta át aprólékosan az összes oldalt, végül a körmével próbált meg meggyőződni arról, hogy nem ragasztottam-e át a fotót. Miután mindent rendben talált, és kitöltöttem egy két példányos kérdőívet, beléphettem az országba.

Az első meglepetés a repülőtérről a városba vezető úton ért. Az autópálya kifogástalan állapotú volt, a lakott területeken kívüli részeken is fényesen kivilágítva. Szállodai szobám minden igényt kielégített, maga a szálloda is egy tetszetős modern épület volt. 

Másnap az elintézni valóim egy városszéli épületbe szólítottak, ahonnan látható volt, hogy itt hiányoznak a nálunk megszokott, a várost övező lepusztult lakóövezetek, a rendezett házak utolsó sora után a végeláthatatlan síkság következik.

A városi közlekedést 2x3 sávos sugárutak segítik, a kereszteződésekben aluljárókkal. Szemetet, graffitiket, hajléktalanokat, koldusokat nem láttam. A várakozásommal ellentétben Ladák és Moszkvicsok helyett a legismertebb japán és európai autómárkákkal találkoztam. Az újonnan épült városrészekben sokemeletes, modern toronyházak épülnek.

A második világháborúban a várost földig rombolták. A háború után kommunista mintavárost építettek fel, abban a stílusban, amit mostanában Sztálin-barokknak neveznek. Ennek egyik jellemző példája a szakszervezetek művelődési háza a városközpontban.

 Mellette található a Köztársasági palota modern épülete.

Az újraéledő vallásosság jegyében új templomokat is építenek, de a régiek közül is újra felépítettek néhányat.

Érdekes kontrasztot alkot az újra felépített néhány régi utca a sokemeletes panelházakkal.
.

Egy nagy bevásárlóközpontba is eljutottam, óriási árukínálattal. Az árak valamivel olcsóbbak mint nálunk, de a fizetések is jócskán elmaradnak a hazaiaktól. Az ottani rubelt többször leértékelték, az infláció évi 15% körüli. Jelenleg 1 belarusz rubel kb. 130 Ft-ot ér. Privatizáció nem volt, a termelőüzemek állami kézben maradtak. Az ország nyersanyagokban szegény, a gazdaság erősen függ Oroszországtól.

Összegezve a látottakat, a városban járva sokkal jobb körülményeket tapasztaltam, mint amilyenekre el voltam készülve. Rend és tisztaság tekintetében sokat tanulhatnánk tőlük.

(A fényképek saját felvételek)

Megsárgult képeslap

Nemrég valaki megkérdezte, hogy van-e valamilyen rejtett tehetségem. Se énekelni, se táncolni, de még fütyülni se nagyon tudok, a labdajátékokról nem is beszélve, így hát egy gyors ninccsel válaszoltam. Aztán a régi dolgaim között kutakodva találtam valamit, amire most újból rácsodálkoztam. A 60-as évek beatzenéjén felnőtt, földhözragadt mérnökemberként magam előtt is szinte hihetetlen, hogy valamikor - a mentségemre szolgáljon, hogy csak egyszer - magyar nóta szerző is voltam!

Úgy történt a dolog, hogy egy barátom néhány éve megosztott az internetes oldalán egy régi képeslapot, annak nemcsak a képes oldalát, ami nagybecskereki cukorgyárat ábrázolta, hanem a másik oldalára írt üzenetet is.

Egy bizonyos Baba számolt be rajta Juliska barátnőjének arról, hogy egy átmulatott éjszaka után elutazott Pista, a kedvese. Meglátva ezt, elindult a fantáziám, elképzeltem a százéves történetet, aminek a részleteit természetesen balladai homály fedte, és néhány rímbe szedett sorban megpróbáltam rekonstruálni az eseményeket. A versikém önálló életre kelt, eljutott egy dalszerzőhöz, aki megzenésítette, és a vajdasági Csörömpölő zenekar a műsorára is vette. Az előadásról videófelvétel is készült, így megmaradt az utókornak. Nézzétek-hallgassátok - képedjetek el!

Kempingnadrág

Hatfaludy Laci barátom megírta a történetünket, én csak a fotót találtam meg hozzá.

...

Emlékszik még valaki a közelmúltból erre a ruhadarabra?

Praktikus, többfunkciós viselet volt, színes, vékony vászonból készült rövidnadrág, alsónadrágszerű béléssel.

Lehetett benne az utcán közlekedni, víz közelébe kerülve szükség esetén strandolni, fürödni. Még nem az a bőszárú, térdig érő, vizesen ide-oda lengő idétlen gatya volt amit manapság fürdőző kövér férfiakról pocakjáról lóg le.

Nálunk pocak sem volt, a gatya jól mutatott, szárazon is, vizesen is.

A hetvenes évek közepén jártunk, július elején. Véget ért az egyetemi vizsgaidőszak.

András barátommal tervezgettük a nyarat. Mindkettőnknek maradt egy-egy utóvizsgánk, augusztus végi időponttal. Addig több mint másfél hónap!

Barátom gyűjtötte a használt vonatjegyeket. Egy szomszéd házaspár június végén ért haza bulgáriai nyaralásából, Andrásnak adták használt jegyeiket. Némi böngészés után kiderült, hogy a visszautat nem kezelték le. Jött az ötlet, időnk bőven az utóvizsgáig, nem akarunk többet tanulni, mint egy hetet, van két jegyünk Várna - Budapest útvonalra, vegyük meg az oda-jegyeket, vigyük el a kapott vissza-jegyeket, ami még három hétig érvényes, és induljunk a bolgár tengerpartra, amint lehet.

Kerítettünk két hátizsákot, apámtól elkértem ügyes, vállpántos, kétszemélyes sátrát. Két nap múlva már a vonaton ültünk.

Várna közelében, az Aranypart kempingben kaptunk helyet. Olcsó volt, ivóvíz csak ritkán folyt a csapból. Kit zavart? Itt a tenger! A sós fogmosás kifejezetten jó a fogínynek, ezt hirdették az otthoni reklámok a bolgár Pomorin fogkémet népszerűsítve. Az élelem olcsó volt, a bolgár lányok - bár némelyik enyhén bajuszosan - igen kedvesek voltak. Számukra a két vadonatúj kempinggatyában feszítő magyar fiú nyugatról jött vendégnek számított. 

Szóval jól éltünk, autóstoppal kirándultunk, ahová lehetett. A kirándulásokhoz állandó öltözékünk póló, a strandpapucs és a kempinggatya volt.

Elmentünk a negyven kilométerre fekvő Balcsikba . Itt megcsodáltuk a török időkből jó állapotban megmaradt török fürdőt, minaretet és rózsakerteket.

Visszafelé melegünk lett. kimentünk a városon kívüli tengerpartra fürödni egyet. Fürdőnadrág nem volt nálunk. Hogy ne kelljen majd vizesen stoppolni, egy elhagyatott részen letoltuk a gatyát, a pólóval együtt leraktuk egy part menti kőre, és beúsztunk a Fekete tengerbe.

Néhány perc múlva kifelé igyekezve, a part egyik kanyarulatánál megláttunk egy tanárnőt, és vele egy felénk tartó lány úttörőcsapatot. Legalább húszan voltak, 13 – 14 évesek lehettek.

Megálltunk a derékig érő vízben, ők pedig hamarosan elérték a kövön hagyott holmikat. Rövid nézelődés után meglátták a tulajdonosokat is. Megértették a helyzetet, nagy vihogás közben magukhoz vették a gatyákat, majd zászlóként integetve velük vidáman továbbálltak.
Akkor még nem tudtuk, hogy csajoknál ez az egyik legveszélyesebb kor - még semmit nem tudnak de mindenre képesek….

Ott álltunk megfürödve!

Elképzeltem magunkat, amint az országúton, nemes testrészünkkel integetve próbálunk visszajutni a kempinghez, autóstoppal. Önbizalmunk nem volt még akkora, hogy komoly esélyt adtunk volna a sikerre.

Egy ideig még gubbasztottunk a,vízben, vártuk vissza a lányokat. Mindenünk fázott, magán mérések szerint a víz egyre hidegebb lett, ki kellett jönnünk.

A pólót ágyékkötőként magunk előtt tartva, szégyenlősen osontunk a parton az országút felé.

Lányok sehol. Sokat mentünk már, amikor a parti ösvénytől vagy ötven méterre egy fán megpillantottuk a két kempingnadrágot. Gatyának régen örültek ennyire. Meg voltunk mentve!

A gonosz kis lényeknek nemcsak humoruk, lelkük is volt. Megtanultuk, hogy a kettő nem zárja ki egymást még csajoknál sem! Késő délutánra épségben visszaértünk a kempingbe.

Időnk még lett volna, pénzünk viszont egy hét alatt elfogyott. A maradék bolgár Levával, visszabuszoztunk a várnai vasútállomásra. Hazaindulásig volt még több mint egy óra, szétnézünk a közelben. Az állomástól nem messze egy zebrán mentünk át, amikor helyi busz zúgott felénk. Pesten megszoktuk, hogy a zebrán a gyalogosnak van előnye, így flegmán slattyogtunk át a túloldalra.

De ez nem Pest volt.

A virtuóz sofőrnek elég volt néhány másodperc, hogy egy kicsit lassítson, épp csak annyira, hogy kikerüljön bennünket, kihajoljon az ablakon, és közelünkbe érve, nagyot köpjön felénk.

Én voltam hozzá közelebb. Mesterlövészi pontossággal jobboldali fülem bemeneti nyílásába talált, majd barátságosan kiintett, gázt adott és elhúzott.

Alapvetően vidám embernek tartom magamat, javíthatatlan optimistának. Ha valamin lehet dühöngeni vagy mulatni, tízből kilencszer a röhögést választom.

Itt és ekkor nem volt kedvem röhögni. Beszélgetni támadt viszont kedvem a sofőrrel.

Egy közeli csapból folyó, vastartalmától vöröses színű vízzel kiöblögettem átmenetileg megsüketült fülemet, és sebesen visszaindultam a vasútállomáshoz, ahol a helyi buszok végállomása volt.

Ott vártam, vártam és vártam. De hiába, az emberem nem tűnt föl vonatunk indulásáig. Szerettem volna kicsit elbeszélgetni vele, olyan kommunikációs eszközökkel, amihez nem kellett volna folyékony bolgár nyelvtudás. Ez elmaradt. Bennem maradt. Sajnáltam.

A faluban, ahol felnőttem, az ilyen minőségű köpést „turhá”-nak hívtuk. Nagy elismerés illette azt, aki célba köpések gyakorlása közben ilyet tudott produkálni, ehhez hasonló pontosságal.

Volt tehát némi előéletem a témában. Értetően feltámadt kíváncsiságom, ami most már örökre kielégítetlen marad:

Mennyi idő alatt lehet megtanulni, robogó buszból, ilyen pontosan célba köpni?

Alkotótáborban

Elkísértem felségemet a nagybörzsönyi alkotótáborba, ahol a Szilágyi János vezetésével működő Spritusz művészcsoport színe-java volt jelen. Engem annyira nem érintett meg a művészkedés, hogy rendszeresen rajzoljak, fessek, de a hely szelleme azért hatott annyira rám, hogy kipróbáljam magam.
A tavalyi táborban már készítettem ugyan néhány krokit, de most beültem - életemben először - modellt rajzolni, ez lett az eredmény.

Feltettem a Facebookra, rögtön le is lett tiltva a kép. Az arányokkal tényleg van egy kis baj, a lábfeje kicsi lett, a feje meg nagy, ennyire fejlett lenne a face művészi érzéke? Vagy a meztelenséggel van bajuk? Majd kiderül, mert kísérletképpen Goya Meztelen Majáját tettem a helyére, meglátom, hogy annak mi lesz a sorsa.

Volt egy szabadon választható tematikus feladat: angyalok és démonok. Egy vízfestmény erejéig ebbe is beszálltam.

 Az "igazi" spirituszosok kipróbálták a szobrászkodást is, én lettem az áldozat, kiültem a kör közepére, hogy mintázzák meg a fejemet. Első lépés a halhatatlanság felé!

A végén ahány szobor, annyiféle arc nézett vissza ránk. Döntsétek el, hogy ez például kire hasonlít?

 Tippek voltak bőven, Bem apó, Kossuth Lajos, Horthy Miklós, Don Quijote, és még Mussolini neve is felmerült. Folytatás jövőre ugyanitt!