Erkel és a Himnusz

A mai nap a 200 éve született Erkel Ferencről szólt, ez adta az ötletet, hogy idemásoljam, mit írt a rádiósok kézikönyve a Himnuszról:

Legfontosabb  nemzeti  zenés  jelképünk  a Himnusz.  A  romantika  idejéig  két  egyházi

himnuszt  tekinthetünk  elõzménynek:  a  pápai  himnuszt  és/vagy  a  Boldogasszony-anyánk kezdetû népéneket. Mindkét egyházi ének csak a katolikus felekezetre jellemzõ, a protestáns egyházak hasonló  jellegû szokásáról nem  tudunk. 1845-ben merült  fel, hogy Kölcsey 1823-ban írt többrétegû költeményét, mely egy 16. századi protestáns prédikátor szerepében szólal meg, megzenésítve országos jelképpé kellene tenni. A pályázatot Erkel Ferenc nyerte meg, s a nemzeti ima innen kezdve terjedt el, 1848/49-et leszámítva majd csak 1867-tõl tölti be mai feladatát. Rákosi Mátyás Kodályt többször felszólította, hogy írja át, vagy készítsen újat, de a mester mindig csak annyit mondott: „Á,  jó nekünk ez a  régi  is!” Erkel  imája eredetileg  is zenekarra és kórusra íródott, de nagyon erõsen magán viseli az énekjelleget, ezért könnyû énekelni. A világ négy legszomorúbb nemzeti himnuszának egyike (többi: chilei, portugál és  az  izraeli).  A  Himnusz  jelentõségét  szemlélteti,  hogy  az  1930-as  években  az  utcára vonuló  tüntetõk  a  csendõrök kardlapozása közben  énekelni kezdték, mire  a kivezényelt karhatalom  vigyázzban  hallgatta  és  énekelte  végig.  Ellenpélda,  hogy  az  1946-85  közötti idõszakban azokat a  tanárokat, akik elénekeltették egy óra alkalmával, bejelentés nélkül, állásukból elmozdították, és olykor még öngyilkosságba is kergették. Ma gyenge hangon, nyöszörögve,  kelletlenül  éneklik  a  legtöbben,  ha  egyáltalán  hajlandóak  erre.