1956-os emlékeim felidézését nagyon messziről,
születésem előttről kell kezdeni, de az akkori események
fontosak a későbbiek szempontjából. 1941-ben megtörtént a
Délvidék visszafoglalása, és a vajdasági Zentán élő kereskedő
lánya úgy gondolta, hogy beiratkozik a debreceni nyári egyetem
kurzusára. Ugyanígy gondolkodott a kőszegi evangélikus gimnáziumi
igazgató jogásszá lett fia is. Debrecenben összetalálkoztak,
megszerették egymást, és 1943-ban házasságot kötöttek. Két
évre rá, a háború utáni ínséges időben láttam meg a
napvilágot.
1956-ban Budapesten, a Kandó Kálmán utcában
éltünk. A nyári szüneteket rendszeresen a kőszegi nagyszülőknél
töltöttem, de a zentai nagypapámhoz, az imperialisták láncos
kutyájának kinevezett Tito Jugoszláviájába gyakorlatilag
lehetetlen volt elutazni. A hosszú évek ellenségeskedése után
azért megindult a kapcsolatok javulása, és ha nem is egyszerűen,
de már lehetett útlevélhez jutni. Anyukámnak 1956. szeptember
6.-i keltezéssel sikerült Jugoszlávia területére érvényes
(magyarul és cirill betűkkel, oroszul kiállított) útlevelet kapnia,
amelyben fel volt tüntetve, hogy vele utazhat két fia is. A
nehézkes és bürokratikus ügyintézésre jellemzően érdemes
feljegyezni, hogy hány pecsét található az útlevélben. A
fényképre ütve egy rendes, és egy szárazbélyegző a
Belügyminisztérium útlevélosztályától. A következő oldalon
elhelyezett pecsét három nyelven (magyarul, oroszul és franciául)
közölte, hogy érvényes Jugoszlávia területére. Azután ismét
a Belügyminisztérium útlevélosztályának körpecsétje, és az
útlevélosztály vezetőjének névbélyegzője következett. A
következő két pecsét: Kilépett: Kelebia, 1956. szept. 23, és
Belépett: Kelebia, 1956. okt. 22(!). Szerb pecsétek jöttek ezután,
a szabadkai be- és kiléptető pecsét, a budapesti jugoszláv
követség által kiadott vízumpecsét, és két követségi
körpecsét. A következő pecsétet a zentai hatóságok nyomták a
könyvecskébe, fejlécén nem Jugoszlávia, hanem „Narodna
Republika Srbije, Narodni Odbor Sreza Senta” szerepel. Még mindig
nincs vége: az útlevél vége felé: Kiadva Din 9.000, és a
pénzváltó IBUSZ iroda pecsétje. Még a kemény hátsó borító
belső oldalára is jutott néhány bélyegző: Menetjegy kiadva, 200
Ft illeték befizetve, és természetesen az oda ragasztott két db.
100 Ft-os okmánybélyeget is lepecsételték. Ha jól számolom, ez
összesen 19 pecsét.
Ki-
és beléptető pecsétek az útlevélben
Mivel az utazás iskolaidőre esett, kikértek a
Medve utcai iskolából, és egy hónapig Zentán jártam az ottani
magyar iskolába, ahol csak a szerb nyelvórákon ültem kukán, a
többi tárgyba szépen be tudtam kapcsolódni, még a németbe is,
amit ugyan az iskolában nem tanultunk, de én az iskolán kívül
igen. Szokatlan volt, hogy míg otthon tiszta fiúosztályba jártam
(még a gimnáziumban is), addig itt vegyes osztályok voltak. Szép,
meleg ősz volt, sokat jártunk csónakázni a Tiszára. Mialatt
Zentán voltunk, apukám leutazott a szüleihez Kőszegre. Mi azonban
valamilyen okból előbbre hoztuk későbbre tervezett
hazautazásunkat október 22.-ére, egy hétfői napra, de erről ő
nem értesült, abban a hitben volt, hogy mi biztonságos helyen,
Zentán vagyunk.
Másnap, október 23.-án még nem mentem
iskolába, kicsomagolással, pihenéssel telt a nap nagy része.
Délután valamiért lementem az utcára – talán a boltba tejért,
kenyérért – és akkor láttam, hogy valami rendkívüli dolog van
készülőben. A Kandó utca csak néhány lépésre volt a
tüntetések egyik fő színhelyétől, a Bem tértől, amit több
ezer ember töltött meg, beszédeket mondtak, röpcédulákat
osztogattak. A teret keletről a Duna, északról lakóházak
(közöttük az óvoda, ahová korábban jártam), nyugatról a volt
Radetzky laktanya, délről a Külügyminisztérium épülete
határolta. Emlékeim szerint csak a középületekre, vagyis a
laktanyára és a Külügyminisztériumra tűztek ki nemzetiszín
zászlókat, mégpedig úgy, hogy nem csavarták őket teljesen le a
zászlótartó rúdról, hanem csak annyira, hogy a Rákosi-címer
még éppen ne látszódjon ki. Nyilván nem akarták megrongálni a
leltárba vett zászlókat. Azóta sokat beszéltek a lyukas
zászlókról, de én akkor ott egyre sem emlékszem. Később már
igen, de a filmösszeállításokban gyakran előforduló jelenet,
ahol éppen kivágják a zászlóból a címert, később készült
rekonstrukció.
A Bem tér 1956. október 23.-án. Valahol én is
ott vagyok a tömegben.
Rögtön felfogtam, hogy itt valami jelentős
dolog történik, láttam a tér környékén, a Bem József utcában
a rádió és a tv autóit is. Igen, akkor már létezett kísérleti
tévé adás, engem pedig nagyon izgatott maga a televízió is, meg
az is, hogy mi folyik a téren. Korábban még soha nem láttam
tévét, ezért rávettem anyukámat, hogy este villamosozzunk el a
Corvin áruházhoz. Tudtam, hogy annak a kirakatába ki van téve egy
vevőkészülék, és nagyon szerettem volna megnézni az aznapi
tévéhíradót. El is mentünk, de az adás elmaradt, viszont a
város már tele volt teherautón száguldozó és a kormány
távozását követelő fiatalokkal, akik azt kiabálták, hogy
Vesszen Gerő! (Gerő Ernő volt a kommunista párt főtitkára, Rákosi utóda. Hozzánk hasonlóan ő is Jugoszláviából érkezett vissza az előző napon, Titónál járt, békülni). Hazafelé a villamoson a kalauz az Oktogonnál már
nem azt mondta be, hogy Sztálin út, hanem hogy az Andrássy út
következik, az utasok ovációja közepette. Tévézés helyett a
rádiót hallgattuk, arról volt benne szó, hogy a cukorgyárak
miért fizetnek többet a cukorrépáért termelőszövetkezeteknek,
mint az egyéni gazdáknak. Az egyik megszólalóra máig emlékszem,
azt a költői kérdést tette fel, hogy vajon a téesz répájából
több cukrot tud csinálni az ercsi vagy az ácsi cukorgyár?
Reggel aztán a rádió hírei mellé géppisztoly
sorozatok szolgáltatták a háttérzajokat. Szerencsére nem
közvetlen közelből, hanem a hangszóróból szóltak.
Természetesen szó sem lehetett arról, hogy iskolába menjek,
viszont – amit máig sem értek, hogy milyen meggondolásból –
anyukám megengedte, hogy lejárjak az utcára, sorban állni a Kacsa
utcai péknél, a követségek előtt, ahol segélycsomagokat
osztottak, röplapokat gyűjteni, játszani. Kedvenc helyem a Széna
téren volt, ahová a Déli pályaudvarról kitoltak és ott
szétlőttek néhány vasúti kocsit, itt nagyon izgalmas volt a
barátaimmal játszani.
A Széna tér 1956-ban. A mostani Mammut helyén a
metróépítők üzemi épülete állt.
Érdekes, hogy milyen furcsán működik az
emlékezet. Bennem évekig úgy élt, hogy a kocsik néhány száz
méterrel arrébb, a Május 1 (Átrium) mozi előtt voltak. Csak
néhány éve tudatosult bennem, hogy nem így volt, amikor
megismertem az archív fényképeket. Ma is úgy érzem azonban,
hogy 11 éves létemre teljesen tisztában voltam azzal, hogy mi
történik, az akkor összegyűjtött újságokat, röpcédulákat a
mai napig őrzöm. Az írások mellett gyűjtöttem az üzletek
összetört portáljainak festett, színes üvegcserepeit is. Évekig
ezek is megvoltak, aztán áldozatául estek egy nagytakarításnak.
A rádió reggeltől estig be volt kapcsolva, és nagy öröm volt,
amikor előbb a Szabad Petőfi Rádió jelentkezett Győrből, majd a
Parlament épületéből sugárzó Kossuth rádió is megkapta a
Szabad jelzőt. Néprádiónk volt, amivel csak ezt a két adót
lehetett fogni. A fontosabb bejelentések előtt a bemondók
felkérték a hallgatókat, hogy tegyék ki a készülékeiket az
ablakba, és tekerjék fel a hangerőt, aminek én nagy lelkesedéssel
tettem eleget.
A mi környékünkön nem nagyon voltak harcok,
egyetlen alkalomra emlékszem, amikor lementünk a pincébe, de az
sem tartott sokáig. A kicsit távolabbi környékünkön a Mártírok
útja (a mai Margit körút) és a Kisrókus utca sarkán álló ház
kapta a legtöbb belövést.
Szétlőtt ház a Mártírok útján
Emlékezetes és félelmetesen szép látvány
volt, amikor november 6.-án az erkélyünkről végignéztük a
Levéltár égését. Utána el is mentem a Bécsi kapu térre, hátha
sikerül valamit megmenteni a szétégett papírok közül, de nem
jártam sikerrel.
Ég a Levéltár
A forradalom leverése kapcsán nem emlékszem rá,
hogy komolyan felmerült volna bennünk, hogy elhagyjuk az országot.
A postaszolgálat és a vasúti közlekedés helyreállása után
tisztázódott, hogy mi Budapesten vagyunk, apukám is visszautazott
Kőszegről, így a karácsonyt már együtt töltöttük.
Az iskola nehezen indult meg, hosszú szénszünetek
voltak, de végül a második félév rendben megkezdődött. Eggyel
kevesebben voltunk, mint az első félévben: egy osztálytársunkat
egy felrobbant gránát ölte meg. A tantervben annyi volt a
változás, hogy az orosz órák megszűntek (nagy ünnepélyes
oroszkönyv-égetést rendeztünk, Nem tanulunk ruszkit!
csatakiáltásokkal), és helyette németül kezdtünk tanulni.
Tankönyv ehhez nem volt, csak füzeteket kaptunk, mindig a következő
óra anyagával (az 1957-58-as tanévtől aztán visszaállították
az oroszt). Emellett fakultatív tárgyként bevezették a katolikus
hittant, és aki nem jelentkezett rá (evangélikus lévén, én
sem), azt a többi gyerek rögtön lezsidózta, bár azt hiszem, nem
nagyon tudták, hogy ez mit jelent. Újra elkezdtek járni az
előfizetett újságok, nekem a hetenként megjelenő Pajtás újság.
A formátuma kisebb lett, de a tartalma sokkal gazdagabb és
érdekesebb volt, mint korábban. Az iskolában osztották szét
közöttünk a külföldi gyerekek ajándékait, csokoládét,
játékokat. Kedvenc otthoni szórakozásom a diavetítés volt. A
diafilmek általában ezzel a képkockával kezdődtek:
Engem irritált a rossz emlékeket felidéző
fáklyavivő képe, ezért ennél a kockánál levakartam a filmekről az
emulziót, és tussal Kossuth-címert rajzoltam a helyére, így vetítettem. Sajnos
ezek a diafilmek sincsenek már meg.
