2015. július 29., szerda

MEEI-s emlékeim - 3. rész

Munkafegyelem

A munkaidő reggel 8-tól fél 5-ig tartott, fél órás ebédszünettel. Mivel az intézetben volt melegítő konyha és étkező, az ebédszünet alatt sem volt szabad kimenni pl. a szomszédos Lehel piacra egy lángosért, vagy a közeli cukrászdába egy fagylaltért. A portára reggelenként ki voltak téve a jelenléti ívek, amiket a portás 08:00-kor beszedett és felvitt a személyzeti osztályra, a későn jövők már csak ott tudták aláírni. A késéseknek annyi következménye volt, hogy a sokat késők nem, vagy csak csökkentett mértékben kaptak prémiumot, később nyereségrészesedést, ezért aztán gyakori látvány volt, hogy valaki taxival érkezett a munkahelyére, amikor nagyon kifutott az időből. Ha valakinek hivatalos ügyben ki kellett menni az épületből, az osztályon vezetett füzetbe és portán vezetett naplóba is be kellett írni a távozás és a visszaérkezés idejét. Ennyi év után már elmesélhető, hogy a régi óvodaépületnek volt két, használaton kívüli kapuja, amik a Victor Hugo utcára nyíltak. Az egyik a fénytechnikai, a másuk az akkumulátor osztályhoz tartozott, és bár a kapubejárót raktárnak használtuk, az osztályokon megvolt a kijárat kulcsa, ahol ki lehetett munkaidő alatt is szökni egy süti vagy fagyi kedvéért.

A munkatempó ma már elképzelhetetlenül laza volt. A reggel kávéfőzéssel kezdődött, kávézás közben megbeszéltük az előző napi tévéműsort (azt az egyet, ami akkor létezett) és az aktuális pletykákat. A legtöbben reggeli nélkül rohantunk el hazulról a munkába, itt aztán kényelmesen elővettük és elfogyasztottuk a becsomagolt szendvicseket. Akkor még olvastak az emberek újságot, ezt leginkább munkaidőben ejtették meg. Közben pedig szólt a zsebrádióból a Petőfin a Zenés délelőtt vagy a Tánczenei koktél.

Déltájban az összeszokott asztaltársaságok együtt vonultak el ebédelni, ebéd után pedig kezdődött a szenvedés, hogy mikor lesz már fél 5. Valamelyikünk kitalálta, hogy párthatározattal eltörölték a fél ötöt, így aztán elég volt annyit mondani, hogy: Ma is párthatározat volt? 4 óra körül aztán elszivárogtunk a zuhanyozóba, elvégre piszkosan mégsem lehet hazamenni.



Tombol a munkakedv (a nevek ideírásától eltekintek)

Et-k és Kts-ak

Vagyis elvtársak és kartársak. Keresztnév helyett az elvtárs lett a második nevünk, hivatalosan így szólítottuk egymást. Az osztályon belül persze a keresztnéven szólítás és a tegeződés volt a gyakorlat. A kartárs megszólítás csak keveseknek járt ki, én Rácz kartársra emlékszem, ő volt a műszaki igazgatónk, amikor odakerültem. Az osztályvezetőnket is Hauser kartársnak szólították. Az intézetben természetesen párt és KISZ szervezet is működött. A pártszervezet működését közelebbről megtapasztalni kívülállóként szerencsére nem volt módom, de időnként rendeztek úgynevezett szabad pártnapokat is, ahová mindenkinek illett elmenni, és ott halálra untuk magunkat. Pártszemináriumok is voltak, később már osztályvezetőként nem tudtam megúszni, hogy időnként munkaidő után a szocializmus építésének aktuális kérdéseiről beszélgessek kényszeredetten a kollégáimmal. A pártirányítást a külsőségek is mutatták, az épület tetején egy hatalmas ötágú vörös csillag virított, ami csak a rendszerváltáskor került le onnan.

A KISZ szervezet gazdagnak számított, mert az intézettől kapott anyagi segítség mellett úgy szereztünk pénzt, hogy a vizsgálatra beküldött kábelekről a vizsgálat végeztével lebontottuk a szigetelést, és a tiszta vörösrezet jó áron eladtuk a MÉH-nek (ezt hívtuk társadalmi munkának). A kapott pénzt aztán elbuliztuk, kirándulásokra fordítottuk, vagy mindenféle dolgokat vásároltunk belőle. Volt a KISZ-nek fotólaborja, kölcsönözhető kempingfelszerelése, sőt még egy 16 mm-es vetítőgépe is, amivel gyereknapon az intézeti dolgozók gyerekeinek vetítettünk mesefilmeket.



Mesefilm vetítés az ebédlőben

Hasonlóan sok más akkori vállalathoz, a MEEI-ben is részt kellett venni a „szocialista munkaverseny”-ben. Ehhez brigádokat szerveztek, általában egy osztály – egy brigád alapon. Az évenkénti értékelés alapját a brigádnaplók képezték, ám nemcsak a beragasztott színházjegyek száma alapján történt az értékelés, hanem figyelembe vették az osztályok tervteljesítését, és az új vizsgálati módszerek kifejlesztését is. A nyertes brigádok bridgádzászlót, no meg pénzjutalmat kaptak, a brigádtagok pedig feltűzhették az arany-, ezüst-, vagy bronzkoszorús brigádjelvényt. Az egyéni teljesítmények elismerésére a Kiváló dolgozó kitüntetés szolgált, a kitüntetendők kiválasztása leggyakrabban annak alapján történt, hogy ki nem kapott még ilyen jelvényt.


Brigádzászló, brigádjelvények és Kiváló dolgozó kitüntetés


A kitüntetéseket a munkakönyvbe is beírták

A párt és a KISZ (ami mint tudjuk: győzelemre visz) mellett a szakszervezetről is meg kell emlékezni. Mindenki szakszervezeti tag volt, a Vasas szakszervezethez tartoztunk. Minden osztálynak volt egy szakszervezeti bizalmija, fizetésemelés vagy jutalom osztásnál kötelező volt az ő véleményét is meghallgatni. Ezen kívül az üdülési hetek elosztása is a szakszervezet feladata volt. Az intézetnek saját üdülője nem volt, de éveken keresztül a Balatonnál béreltek egy többszobás villát. Megállapodtunk a csehekkel csereüdültetésről, így ők eljöhettek a Balatonra, mi pedig eljuthattunk az Óriás-hegységbe (csehül: Krkonose), ott volt a cseh testvérintézet, az EZÚ üdülője.


MEEI másodszor

1972-ben úgy gondoltam, hogy az első munkahelyen eltöltött 3 év után máshol is kipróbálom magam. Visszatekintve érdekesnek tűnik, hogy ezalatt a 3 év alatt a fizetésem közel megduplázódott, a kilépéskor a munkakönyv tanúsága szerint havi 3.052 Ft-ra jött ki az átlagjövedelmem. A világítási szakmát nem hagytam ott, 2 évig lámpatest konstruktőrként dolgoztam tovább, de ez egy másik történet. Elég az hozzá, hogy rájöttem, máshol sem fenékig tejföl az élet, és közben a MEEI fénytechnikán is megváltozott a helyzet, lámpatest csoportvezetőnek hívott vissza korábbi főnököm.

 

Második időszakom nyoma

Hauser Imréről megoszlottak a vélemények, sokan nem kedvelték lobbanékony, szangvinikus természete miatt, én azonban legtöbbször jól kijöttem vele, bár néhányszor a kiabálásig fajult az eszmecserénk. Amiért utólag is hálás vagyok neki, az az, hogy szívén viselte a munkatársai szakmai fejlődését. Ő vett rá, időnként elég erőszakosan, hogy lépjek be a Világítástechnikai Társaság elődjébe, tartsak előadást szakmai konferenciákon, és publikációkat jelentessek meg, évente legalább egyszer.

A fényforrás csoport vezetésében is változás történt: Tyukodiné egy külföldi utazásról nem jött vissza, akkor úgy mondták: disszidált. Helyére Hennyey Kálmánné került, egy Moszkvában végzett mérnöknő. Az osztály szakmai kvalitásai ebben az időben nagyot javultak, a mérnökök száma jelentősen megnőtt. Eperjessy Mária, aki később átvette a fényforrás csoport vezetését, az Egyesült Izzóból igazolt át, a fejlesztési csoportot pedig Sebestyén László erősítette. Az 1970-es évek vége, a 80-asok eleje jelentette az osztály csúcspontját, ekkor közel 20-an dolgoztunk a fénytechnikán. Nemcsak a létszám, hanem a műszaki felszereltség is ugrásszerűen javult, ekkor jelentek meg az első számítógépek. Az osztály országosan is elől járt a számítógépes mérésadat-gyűjtő rendszerek alkalmazásában. Az első mérésvezérlő számítógépnek ma már nevetségesnek tűnő 8 kB memóriája, és 64 karakteres, egysoros LED pontmátrix kijelzője volt. Amerikai gyártmány lévén, embargó alá esett, rajta volt a hírhedt COCOM listán, ezért Ausztrián keresztül, mindenféle ügyeskedésekkel lehetett csak beszerezni. Mai szemmel nézve is meglepő, hogy milyen bonyolult feladatok megoldására sikerült megtanítani, főleg úgy, hogy minden programot magunknak kellett megírni hozzá egy forráskód szintű programnyelven.



Az első számítógépes mérőrendszer (Eperjessy Mária)

Az intézet kinőtte a Váci úti épületet, további bővülésre volt szükség. Kezdetben még ezen az épületen is osztozni kellett a VILATI nevű céggel, ők foglalták el ugyanis az első emeletet. Kiköltözésük után az igazgatás irodái kerültek ide, ahogy ez általánosan szokás volt. A Victor Hugo utcai épületet lebontották, és a fénytechnikai osztály átmenetileg az újonnan kialakított Alig utcai szárnyban kapott ideiglenes elhelyezést, amíg fel nem épült az óvodaépület helyére a ma is ott álló négyemeletes ház, amelynek a 2.-3. emeletét foglaltuk el. Csodálkoztunk is rajta, hogy a fénylabornak a világos, nagy ablakos 3. emeleten találtak helyet, hatalmas fekete deszkalapokkal elzárva a külső fényt. Az 50 m-es fényutat itt is csak a ház falából kinyúló vastag csővel sikerült megvalósítani.
Utazások

A munkánkat a különféle kiküldetések színesítették, helyszíni vizsgálatokkal az ország sok településére eljutottunk. Emlékezetes volt, amikor a 4-es út gyalogátkelőhelyeinek világítását kellett felmérni, a 0 kilométerkőtől egészen a záhonyi határig. Több napos, de az is lehet, hogy több hetes munka volt: nappal mérőszalaggal rögzítettük a geometriai adatokat, éjszakánként pedig fényt mértünk.


Szabolcsi életkép, valahol a 4-es út mentén jegyzetelek

A magasabb beosztásban lévők külföldre is eljutottak, bár a külföld először csak a „baráti” országokat jelentette. Az intézet együttműködési szerződést kötött a hasonló cseh, lengyel, keletnémet és bolgár intézetekkel. Az együttműködés keretében egyeztettünk a különleges nemzeti előírásainkat, megállapodtunk egymás vizsgálati eredményeinek elfogadásáról, megismerkedtünk műszaki felszereltségükkel, körméréseket végeztünk. Általában évente 1-1 ilyen, devizamentes cserének nevezett útra került sor minden viszonylatban, ahol a kint tartózkodás költségeit a vendéglátók fedezték. Inkább ők szerettek Magyarországra jönni, de ennek az volt az ára, hogy nekünk is el kellett tölteni ugyanennyi időt Varsóban vagy Szófiában.

Később a lehetőségek nyugati utakkal is bővültek, először Ausztriába és (Nyugat-)Németországba sikerült eljutnom, amikor az Operaház 1984-es felújításakor felszerelt új lámpákat vizsgáltuk meg a gyártóknál. Az ezt követő évek során sikerült Franciaországba, Svédországba, Norvégiába, Olaszországba is elutazni, hivatalos ügyben. Ezek az utak az élmény mellett anyagilag is kifizetődőek voltak, mert a napidíjból szépen be lehetett vásárolni. Az útlevél kiadását a személyzeti osztály intézte, az útlevelünket hazaérkezés után azonnal le kellett adni, és az a következő utazásig a páncélszekrényben lapult. Kétféle útlevél volt akkoriban, egy kék, ami elvileg az egész világra jó volt, de a legtöbb országba vízumot kellett kérni ahhoz, hogy beutazhassunk. Ezt az útlevelet őrizték a személyzetin. A piros útlevelet magunknál tarthattuk, de ezzel csak az úgynevezett szocialista országokba lehetett utazni (kivéve a Szovjetuniót).

A rendszerváltás és hatásai

A történészek 1989-re datálják a rendszerváltásnak nevezett folyamat kezdetét, a pártállam lebontását. Az Intézet életében az első időben nem sok változás történt, a dolgok eleinte úgy mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Változások azért történtek, egy újabb vezetési szintet hoztak létre, megalakultak az alkatrész és készülék vizsgálati főosztályok. A megbízóinkkal való kapcsolattartás megváltozott, szigorú összeférhetetlenségi szabályokat vezettek be. A vizsgálatokat megrendelő cégek műszaki emberével nem állhatott szóba az, aki a vizsgálatot végezte. Tanácsot adni, hogy egy apróbb hibát hogyan lehetne kijavítani, végképp tilos lett. Helyszíni vizsgálatot egy ember nem végezhetett, legalább kettőnek kellett odamenni. A végén már a vizsgálati jegyzőkönyvet sem adtuk ki a megrendelőknek, csak a végeredményt tartalmazó minősítő iratot. Az osztályvezetőktől elvették a minősítő iratok aláírásának a jogát, és erre a feladatra létrehozták a tanúsítási osztályt, aminek legfőbb feladata a pecsételés volt. Nő a vízfej – mondtuk. Hauser Imrétől visszavonták az osztályvezetői megbízást, ő is erre az osztályra került. A németek a velük kötött megállapodás szerint átengedték a Németországban jóváhagyott magyar gyártmányú termékek időszakos gyártásellenőrzésének a jogát, és mint németül jól beszélő szakember, Hauser koordinálta ezeket a vizsgálatokat, a fénytechnikai osztály vezetését pedig rám bízták. A lámpatest csoportot ezután Dobó László vezette tovább.

A korábbi kötött munkarend helyett bevezették a rugalmas munkaidőt, 10 és 2 között volt az úgynevezett törzsidő, amikor mindenkinek bent kellett lenni, egyébként pedig szabadon lehetett megválasztani a munka kezdésének és befejezésének időpontját, annyi megkötéssel, hogy a plusz vagy mínusz órák egyenlege egy hónapban a 10-et nem léphette túl. A jelenléti íveket ekkor már az osztályokon vezettük, a kollégák előszeretettel mószerolták egymást, hogy X vagy Y egy negyedórát csalt a beírással.

A helyzet egy kicsit hasonlított a léket kapott Titanichoz, a hajó még úszott, a zenészek húzták a talpalávalót, de már látszott a végkifejlet. A vizsgálati megbízások és ezzel együtt a bevételek forrását egy rendelet biztosította, ami kötelezővé tette a villamos termékek forgalomba hozatal előtti bevizsgáltatását. Mi pedig aprólékosan újra meg újra megvizsgáltuk azokat az egyre nagyobb számban beáramló import termékeket, amiket más országok intézetei előzőleg már jóváhagytak. Körvonalazódtak már az Európai Unió alapelvei az emberek, az áruk, a szolgáltatások szabad áramlásáról, és ez előre vetítette a vizsgálati tevékenység drasztikus visszaszorulását. A kötelező hatályú magyar szabványok helyett önkéntességen alapuló európai szabványok jelentek meg.

Az intézet státusza is megváltozott: először közalkalmazottból köztisztviselők lettünk, de ehhez előbb mindenkinek le kellett tenni a közigazgatási alapvizsgát. Később az intézet Kft-vé alakult, majd felkerült a privatizációs listára, de ezt a folyamatot én már csak külső szemlélőként figyeltem. Arra a következtetésre jutottam ugyanis, hogy addig kell váltani, ameddig fizikailag és szellemileg képes vagyok rá, és nem szabad megvárni, amíg nekem kell felmondani az osztályon dolgozó kollégáimnak, vagy netán az én munkakörömet szüntetik meg. A további történet már más lapra tartozik. Az intézettől való távozásomat volt, aki rossz néven vette, de a többség megértette az indokaimat, és a személyes jó kapcsolat továbbra is megmaradt. Az egykori készülék vizsgáló főosztály osztályvezetőivel évekig rendszeresen összejártunk vacsorázni, és arra is volt példa, hogy előadást tartani hívtak vissza már az intézet utódjához.

MEEI-s emlékeim - 2. rész

Első tapasztalatok

Amikor elkezdtem dolgozni, az osztály 3 csoportra oszlott: a fényforrás, a lámpatest, és a fejlesztési csoportra. A fényforrás csoportot Tyukodi Istvánné, Marcsi, a lámpatestet Dalmadi Tamás vezette, a fejlesztési csoportnak emlékezetem szerint nem volt kinevezett vezetője. Én a lámpatest csoporthoz kerültem, ahol Gönczi Bertalan, Hoboth Edit és Sándor Andrásné, Ágota voltak a közvetlen kollégáim. A csoportba tartozott még Schwanzer Nándorné, Márti is, de amikor én beléptem, ő gyesen volt, és csak később jött újra vissza.

Kezdetnek a kezembe nyomták a vaskos lámpatest szabványt, hogy olvasgassam. Életemben akkor láttam először szabványt. Az osztályon akkoriban kevés mérnök dolgozott, a csoportvezetők egyike sem volt az. A műszerezettség az ötvenes évek szintjén állt: fekete bakelitházas, mutatós volt- és ampermérőket használtunk. Ellenállást Wheatstone-hidas műszerrel mértünk. A melegedésmérés valamivel korszerűbb volt, magát a mérést vékony huzalátmérőjű Ni-CrNi hőelemekkel végeztük, a műszerhez egy többcsatornás mérőhely átkapcsoló is tartozott.

A fénylabor felszereltsége korszerűbb volt. Volt egy 5 m-es optikai padunk (ami a mai napig használatban van), egy sorozat Osram etalonlámpánk, fénymérésre az emberi szem érzékenységének megfelelően szűrőzött szelén és szilícium fényelemeket használtunk.

A kisebb lámpatestek, főleg autólámpák fényeloszlás mérésére volt egy kisebb forgató állványunk (szaknyelven: goniométer).




Autólámpa fényeloszlás mérése (Berta Csaba)

A nagyobb lámpatestek fényeloszlás mérését először külső helyszínen, az EKA gyár fénylaborjában végezték egy candelograph nevű készüléken, ami fényérzékeny fotopapírra rögzítette a fényeloszlási görbéket. Amikor én odakerültem, már volt egy saját fejlesztésű goniométerünk is, ez polárkoordinátás milliméterpapíron rögzítette a görbéket, amiket később kézzel skáláztunk be. Mindig problémát okozott, hogy az autófényszórók fényeloszlását az előírások szerint 25 m távolságból kell mérni. A pince összes helyiségét egybenyitva sem jött ki ez a távolság, ezért egy falat áttörve a szomszédos raktárban kellett elhelyezni az érzékelőt. A lámpák által kisugárzott fény mennyiségét, az úgynevezett fényáramot belülről matt fehérre festett gömbökben (integráló, vagy Ulbricht-gömbökben) mértük.



Izzólámpák fényárammérése (Szojka Tibor)

A kisebb fényforrásokhoz volt egy 0,5 és egy 1 m-es átmérőjű gömbünk, de ezekkel nagyobb lámpatesteket nem lehetett mérni, ehhez legalább 3 m-es gömbre lett volna szükség. Egy ekkora gömböt már csak helyhiány miatt sem tudtunk volna felállítani, ezért csak egy 30°-os gömbcikket készítettünk el, ezzel 12 rész-mérésből tudtuk meghatározni a lámpatestek hatásfokát.



Csarnokvilágító lámpatestet szerelek fel a hatásfok mérő gömbcikk közepére.

A sugárzások spektrális eloszlásának mérésére egy fotoelektron-sokszorozóval egybeépített kettős monokromátort használtunk, a színmérés a Somkúti-féle színmérővel történt. Az autólámpák belső méreteire igen szigorú előírások vonatkoznak, ezek betartását egy nagyméretű mérőmikroszkóppal ellenőriztük.


Mérőmikroszkópos vizsgálat


Így dolgoztunk

A vizsgálatok eredményeit kézírásos jegyzőkönyvekben rögzítettük, és minden osztálynak volt egy gépíró adminisztrátora, aki 4 példányban, indigóval legépelte ezeket, miután a csoportvezető jóváhagyta a kéziratot (két példányt kapott a megrendelő, egy-egy példány pedig a csoport és az osztály irattárba került). Sokszor előfordult, hogy annyi gépelni való gyűlt össze, hogy nem győzték a munkát. Ilyen esetekre voltak olyan gépírónők, akik nem tartoztak osztályhoz, és így adminisztrációs feladataik sem voltak. Fregoli-gépírónőknek hívtuk őket. A legépelt jegyzőkönyvet visszakaptuk átolvasásra, és nem egyszer előfordult, hogy a gépelési hibák miatt újra kellett gépelni néhány oldalt.



Szortírozom a legépelt jegyzőkönyv oldalait


Ha a gépelés rendben volt, az ügyintéző szignózta, a csoportvezető és az osztályvezető pedig aláírta a jegyzőkönyvet és az annak alapján kiállított Minősítő iratot. Amikor a vizsgálati eredmények rendben voltak, akkor azonnal ki lehetett postázni a megrendelőnek. Ha eltérés volt az előírás és az eredmény között, akkor mérlegelni lehetett, hogy az eltérés „az élet- és vagyonbiztonság szempontjából” elfogadható-e vagy sem. Itt óhatatlanul bejön a képbe a szubjektivitás, ezért ilyen esetekben mindig a Műszaki Tanács elé kellett vinni a kérdést. A tanács neve később Minősítő Tanácsra változott, az üléseket kedd délelőttönként tartották. A tanács az igazgatóból, a főmérnökből vagy főosztályvezetőkből, és az osztályvezetőkből állt.

MEEI-s emlékeim - 1. rész

Iskolapadtól a fénylaborig

A BME villamosmérnöki karára jártam, és az ötödik év második félévében, amikor már a diplomaterv készítéssel voltunk elfoglalva, fel kellett venni néhány fakultatív tárgyat. Hogy gondolkozik ilyenkor egy rendes egyetemista? Azt a tárgyat választja, amiből az elképzelése szerint a legkönnyebben le lehet vizsgázni. Én is így tettem, amikor felvettem a Fényforrások tárgyat. Az előadónk Somkúti Adolf volt, aki külsősként adott elő az egyetemen, főállásban pedig a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézetben, azaz a MEEI-ben dolgozott. Csak később jöttem rá, hogy a világítástechnika mégsem egy olyan szakterület, amit egy félév alatt, heti 2 órában tokkal-vonóval el lehet sajátítani, de a félévet azért sikerült egy jelessel abszolválni.



Akkor még olyan világ volt, hogy nem a végzősök kerestek maguknak munkahelyet, hanem a munkahelyek keresték a végzősöket. Én is több ajánlatot kaptam, így többek között Somkúti bácsi (mert így hívtuk) is megkeresett, hogy volna-e kedvem a MEEI-ben dolgozni. Nem szépítette a dolgot, elmondta, hogy ott soha nem fogok egy új világítási rendszert kifejleszteni, de olyan széles körű rálátásom lesz az egész iparágra, mint amilyent sehol máshol nem érhetek el. Elmentem, körülnéztem, és igent mondtam. Az akkor még létező munkakönyv bejegyzése szerint 1969. szeptember 1-jével beosztott ügyintézői munkakörbe, havi 1550 Ft fizetésért vettek fel, ami abban az időben a kezdő mérnökök szokásos fizetése volt.



Korai történet

Lámpavizsgálatokkal az intézet már az 1934-es megalakulásától kezdve foglalkozott. Kezdetben a József körúton vizsgálták a lámpákat, aztán később, amikor a '60-as években Magyarország csatlakozott az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának a járműlámpákkal kapcsolatos előírásaihoz, szükségessé vált egy nemzeti vizsgáló intézmény felállítása. Ekkor alakult meg 1965-ben az önálló fénytechnikai osztály, a korábban óvodaként működő, a XIII. kerületi Victor Hugo utcára néző földszintes épületben. A fénymérő labort az épület alagsorában alakították ki, mert itt, a feketére festett falú, ablaktalan helyiségekben lehetett a legkönnyebben kizárni a méréseket zavaró külső fényeket. A műszerek nagyrészt az akkori Tungsram-ból érkeztek, csakúgy, mint az osztály vezetésével megbíztott Somkúti Adolf is, aki végzettségét tekintve fizikus volt. Még az Izzós időkből volt egy találmánya, egy színmérő műszer, amit sok éven keresztül használtunk. Osztályvezetői megbízása nem tartott sokáig, mert megérkezett Hauser Imre, aki korábban az akkori NDK-ban, Ilmenau műszaki egyetemén adott elő világítástechnikát. A részletek előttem homályban maradtak, de tény, hogy mire én a MEEI-be kerültem, már ő volt az új osztályvezető, Somkúti bácsi pedig néhány évre műszaki tanácsosi címet kapott, majd nyugdíjba ment.



Somkúti bácsi búcsúztatása (a képen ül). Álló sor balról-jobbra: Molnár István, Schwanzer
Nándorné, Sándor Andrásné, Hoboth Edit, Hauser Imre, Dobó László, Szot Magda