Nagyapám boltja

Az előző bejegyzésben közreadtam egy történetet nagyapámról, aki a két háború között Zentán volt kereskedő. A boltja nem akármilyen falusi kis bolt volt, ideteszek néhány képet róla, az 1920-as évek közepén készülhettek. A ház falára festett képek arra utaltak, hogy távoli vidékekről származó, akkoriban "gyarmatáru"-nak nevezett különlegességeket is lehetett kapni. A háború után államosították, egy ideig még festékboltként működött. Ma már az épület sincs meg, lebontották.

Nagyapám története

KINCSÁSÁS

Derűs, humort szerető kereskedő volt Zentán boldogult Guelminó Ferenc, akinek szatócsboltja ott állott valamikor a Hajduska kocsmájával szemben, a néhány éve lebontott Boja nevű vegyeskereskedés helyén.

Egyszer házrenoválás alkalmával valami épületrészhez ásatott alapot az udvarukban két napszámossal. Ahogy ott dolgoztak az emberek, munka közben régi cserépdarab, vasfazék, miegymás fordult ki az ásójuk nyomán, és ez annyira meglódította a két szegény földtúró képzeletét, hogy - főleg az idősebbik - másról sem beszélt egész nap, csak elásott kincsről, földbe rejtett aranyakról, ásott pénzből meggazdagodott környékbeli famíliákról... Úgy látszik, még éjszaka is foglalkoztatta az öreget a kincsre bukkanás gondolata, mert másnap reggel azzal kezdte a munkát, hogy elújságolta: disznóval álmodott az éjjel, az meg a Regélő naptár álmoskönyve szerint szerencsét jelent.

-De hát... - tette hozzá szomorúan - szegínynek a szerencséje is szegíny! Ez a mi szerencsénk, látod-e, az ásó nyele! Ameddig ezt eme'ni bírjuk, addig vagyunk szerencsések, mer' van egíszsígünk. Utána... markába köpött az öreg, s hozzáfogott társával a józan robothoz.

Alig ástak azonban egy-két ásónyomot, csak megkoccant éppen az álomlátó ásójának a hegye valamiben. Lehajolnak, körülpiszkálják, elkaparják a földet, hát uramfia! Egy mázas cserépedény lecsempült karimája került elő a földkupacból, alatta meg egy törött köcsög, színültig tele csillogó aranypénzzel.

Előbb megállt bennük az ütő, szusszanni is elfelejtettek, de akkor a fiatalabb lekapta a kalapját, földhöz vágta, és fölkiáltott:

- Isten hozzád, kis talicskám! Sose veszlek most már a kezembe többet! - s ugrált volna örömében, de a társa, aki úgy látszik, próbált ember lehetett kincsügyekben, lepisszentette:

-Megvesztél, bolond?! Elijeszted a szerencsénket! Csak úgy lehet a mienk a kincs, ha nem beszélünk, meg pláne, ha nem káromkodunk! Ha nem tudnád, átok van az ilyen letett aranyon! Hét klopterrel süllyed lejjebb, ha magunkra haragítjuk az őrizőjit!

-Miféle őrizőjit?

-Hát, aki istrázsálja! Van ám úgy, hogy valami állat: kutya vagy kígyó, hun meg öregember... De mondják azt is, hogy Szent György éccakáján megtisztul a kincs, fölveti a lángját. Lehetsíges, hogy ez is tiszta már... - kuporodott le reménykedve az öreg, és nézte, nézte a csillogó pénzdarabokat.

- Mit gondol ke'e? Ugyan ki gyughatta ide? - térdelt mellé a fiatalabb, s most már ketten nézték sóváran a köcsög tartalmát.

- Török kincs ez! A'lehet bizonyosan! - tudálékoskodott az öreg. Abban az időben kerülhetett ide a föld alá. Vagy török áshatta el, vagy éppen olyan valaki, aki elüle menekült.

- De most már a mienk, ugye? - sürgette a fiatalabb, s nyúlt volna a köcsög felé, de az öreg lefogta a kezét.

- Várjál! Szólni köllene a Guelnak is, az ő házánál tanátuk...

- Már mért szónánk neki! Mink ástuk ki, nem ő! Ha mink meg nem tanájjuk tán örökre a fődben maradt vóna!

-Akkor is... Előbb-utóbb megtudná, osztán akkor mi maranna nekünk? Csak a nagy szégyen, hogy megloptuk a munkaadónkat - mozdult meg a lélek az idős napszámosban.

- És ha nem osztozik? Ha az egészre ő teszi rá a kezit? - kötözködött a fiatalabb.

-Jó ember az, biztosan megosztja velünk! -győzködött az öreg.

- Hát akkor fölözzük le legalább! - kapott két marokkal a fiatalabb az aranyokért, de alighogy kézbe vette őket, nyomban különös arcot vágott: nagyon könnyűnek találta az aranypénzeket. Hamar a foga közé kapott egyet, hogy a régi kipróbált szokás szerint ráharapva győződjön meg: nem hamis-e véletlenül.

Hát az volt - hamis, vagyis inkább: édes. Ugyanis Guelminó, aki előtte való napon kihallgatta a két munkás beszélgetését, elhatározta, hogy beugratja őket. Abban az időben - a két háború között - arany sztaniolba csomagolt tízdináros nagyságú pénzérmét utánzó csokoládét lehetett kapni a boltokban. Ebből az áruból töltött meg egy köcsögre valót a tréfakedvelő kereskedő, s rakta le csaléteknek még előző este a gödör fenekére.

Guelminó ott derülte végig az egészet a góréban (amely a kiásott gödör fölött meredezett), onnan hallgatta ki két napszámosa párbeszédét. Csak akkor hervadt le képéről a mosoly, amikor amazok – kijózanodva a boldogságból - műveltetni kezdték apjával, anyjával, leszedve munkaadójukról még a keresztvizet is, merthogy nyomban rájöttek, ki ültette fel őket.

-No, no, emberek! Nem köllene azért olyan vastagon... Hát csak tréfa volt az egész! - hőkölte őket lefelé jöttében Ferenc bácsi. Amazok akkor vették észre, hogy a kereskedő is jelen van, és kihallgatta az átkozódásukat. Most is az öreg találta föl magát hamarabb:

- Már megbocsásson, Guelminó úr! Amit mi tanátunk, az most már a mienk, amit meg maga hallott, a'meg legyen a magáé!

(Megjelent Tőke István: Mosolygó Tisza mente c. könyvében. Fórum könyvkiadó, Újvidék, 1983)