1956-os emlékeim

1956-os emlékeim felidézését nagyon messziről, születésem előttről kell kezdeni, de az akkori események fontosak a későbbiek szempontjából. 1941-ben megtörtént a Délvidék visszafoglalása, és a vajdasági Zentán élő kereskedő lánya úgy gondolta, hogy beiratkozik a debreceni nyári egyetem kurzusára. Ugyanígy gondolkodott a kőszegi evangélikus gimnáziumi igazgató jogásszá lett fia is. Debrecenben összetalálkoztak, megszerették egymást, és 1943-ban házasságot kötöttek. Két évre rá, a háború utáni ínséges időben láttam meg a napvilágot.

1956-ban Budapesten, a Kandó Kálmán utcában éltünk. A nyári szüneteket rendszeresen a kőszegi nagyszülőknél töltöttem, de a zentai nagypapámhoz, az imperialisták láncos kutyájának kinevezett Tito Jugoszláviájába gyakorlatilag lehetetlen volt elutazni. A hosszú évek ellenségeskedése után azért megindult a kapcsolatok javulása, és ha nem is egyszerűen, de már lehetett útlevélhez jutni. Anyukámnak 1956. szeptember 6.-i keltezéssel sikerült Jugoszlávia területére érvényes (magyarul és cirill betűkkel, oroszul kiállított) útlevelet kapnia, amelyben fel volt tüntetve, hogy vele utazhat két fia is. A nehézkes és bürokratikus ügyintézésre jellemzően érdemes feljegyezni, hogy hány pecsét található az útlevélben. A fényképre ütve egy rendes, és egy szárazbélyegző a Belügyminisztérium útlevélosztályától. A következő oldalon elhelyezett pecsét három nyelven (magyarul, oroszul és franciául) közölte, hogy érvényes Jugoszlávia területére. Azután ismét a Belügyminisztérium útlevélosztályának körpecsétje, és az útlevélosztály vezetőjének névbélyegzője következett. A következő két pecsét: Kilépett: Kelebia, 1956. szept. 23, és Belépett: Kelebia, 1956. okt. 22(!). Szerb pecsétek jöttek ezután, a szabadkai be- és kiléptető pecsét, a budapesti jugoszláv követség által kiadott vízumpecsét, és két követségi körpecsét. A következő pecsétet a zentai hatóságok nyomták a könyvecskébe, fejlécén nem Jugoszlávia, hanem „Narodna Republika Srbije, Narodni Odbor Sreza Senta” szerepel. Még mindig nincs vége: az útlevél vége felé: Kiadva Din 9.000, és a pénzváltó IBUSZ iroda pecsétje. Még a kemény hátsó borító belső oldalára is jutott néhány bélyegző: Menetjegy kiadva, 200 Ft illeték befizetve, és természetesen az oda ragasztott két db. 100 Ft-os okmánybélyeget is lepecsételték. Ha jól számolom, ez összesen 19 pecsét.

 

Ki- és beléptető pecsétek az útlevélben

Mivel az utazás iskolaidőre esett, kikértek a Medve utcai iskolából, és egy hónapig Zentán jártam az ottani magyar iskolába, ahol csak a szerb nyelvórákon ültem kukán, a többi tárgyba szépen be tudtam kapcsolódni, még a németbe is, amit ugyan az iskolában nem tanultunk, de én az iskolán kívül igen. Szokatlan volt, hogy míg otthon tiszta fiúosztályba jártam (még a gimnáziumban is), addig itt vegyes osztályok voltak. Szép, meleg ősz volt, sokat jártunk csónakázni a Tiszára. Mialatt Zentán voltunk, apukám leutazott a szüleihez Kőszegre. Mi azonban valamilyen okból előbbre hoztuk későbbre tervezett hazautazásunkat október 22.-ére, egy hétfői napra, de erről ő nem értesült, abban a hitben volt, hogy mi biztonságos helyen, Zentán vagyunk. 

Másnap, október 23.-án még nem mentem iskolába, kicsomagolással, pihenéssel telt a nap nagy része. Délután valamiért lementem az utcára – talán a boltba tejért, kenyérért – és akkor láttam, hogy valami rendkívüli dolog van készülőben. A Kandó utca csak néhány lépésre volt a tüntetések egyik fő színhelyétől, a Bem tértől, amit több ezer ember töltött meg, beszédeket mondtak, röpcédulákat osztogattak. A teret keletről a Duna, északról lakóházak (közöttük az óvoda, ahová korábban jártam), nyugatról a volt Radetzky laktanya, délről a Külügyminisztérium épülete határolta. Emlékeim szerint csak a középületekre, vagyis a laktanyára és a Külügyminisztériumra tűztek ki nemzetiszín zászlókat, mégpedig úgy, hogy nem csavarták őket teljesen le a zászlótartó rúdról, hanem csak annyira, hogy a Rákosi-címer még éppen ne látszódjon ki. Nyilván nem akarták megrongálni a leltárba vett zászlókat. Azóta sokat beszéltek a lyukas zászlókról, de én akkor ott egyre sem emlékszem. Később már igen, de a filmösszeállításokban gyakran előforduló jelenet, ahol éppen kivágják a zászlóból a címert, később készült rekonstrukció.

A Bem tér 1956. október 23.-án. Valahol én is ott vagyok a tömegben.

Rögtön felfogtam, hogy itt valami jelentős dolog történik, láttam a tér környékén, a Bem József utcában a rádió és a tv autóit is. Igen, akkor már létezett kísérleti tévé adás, engem pedig nagyon izgatott maga a televízió is, meg az is, hogy mi folyik a téren. Korábban még soha nem láttam tévét, ezért rávettem anyukámat, hogy este villamosozzunk el a Corvin áruházhoz. Tudtam, hogy annak a kirakatába ki van téve egy vevőkészülék, és nagyon szerettem volna megnézni az aznapi tévéhíradót. El is mentünk, de az adás elmaradt, viszont a város már tele volt teherautón száguldozó és a kormány távozását követelő fiatalokkal, akik azt kiabálták, hogy Vesszen Gerő! (Gerő Ernő volt a kommunista párt főtitkára, Rákosi utóda. Hozzánk hasonlóan ő is Jugoszláviából érkezett vissza az előző napon, Titónál járt, békülni). Hazafelé a villamoson a kalauz az Oktogonnál már nem azt mondta be, hogy Sztálin út, hanem hogy az Andrássy út következik, az utasok ovációja közepette. Tévézés helyett a rádiót hallgattuk, arról volt benne szó, hogy a cukorgyárak miért fizetnek többet a cukorrépáért termelőszövetkezeteknek, mint az egyéni gazdáknak. Az egyik megszólalóra máig emlékszem, azt a költői kérdést tette fel, hogy vajon a téesz répájából több cukrot tud csinálni az ercsi vagy az ácsi cukorgyár? 

Reggel aztán a rádió hírei mellé géppisztoly sorozatok szolgáltatták a háttérzajokat. Szerencsére nem közvetlen közelből, hanem a hangszóróból szóltak. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy iskolába menjek, viszont – amit máig sem értek, hogy milyen meggondolásból – anyukám megengedte, hogy lejárjak az utcára, sorban állni a Kacsa utcai péknél, a követségek előtt, ahol segélycsomagokat osztottak, röplapokat gyűjteni, játszani. Kedvenc helyem a Széna téren volt, ahová a Déli pályaudvarról kitoltak és ott szétlőttek néhány vasúti kocsit, itt nagyon izgalmas volt a barátaimmal játszani. 

A Széna tér 1956-ban. A mostani Mammut helyén a metróépítők üzemi épülete állt.

Érdekes, hogy milyen furcsán működik az emlékezet. Bennem évekig úgy élt, hogy a kocsik néhány száz méterrel arrébb, a Május 1 (Átrium) mozi előtt voltak. Csak néhány éve tudatosult bennem, hogy nem így volt, amikor megismertem az archív fényképeket. Ma is úgy érzem azonban, hogy 11 éves létemre teljesen tisztában voltam azzal, hogy mi történik, az akkor összegyűjtött újságokat, röpcédulákat a mai napig őrzöm. Az írások mellett gyűjtöttem az üzletek összetört portáljainak festett, színes üvegcserepeit is. Évekig ezek is megvoltak, aztán áldozatául estek egy nagytakarításnak. A rádió reggeltől estig be volt kapcsolva, és nagy öröm volt, amikor előbb a Szabad Petőfi Rádió jelentkezett Győrből, majd a Parlament épületéből sugárzó Kossuth rádió is megkapta a Szabad jelzőt. Néprádiónk volt, amivel csak ezt a két adót lehetett fogni. A fontosabb bejelentések előtt a bemondók felkérték a hallgatókat, hogy tegyék ki a készülékeiket az ablakba, és tekerjék fel a hangerőt, aminek én nagy lelkesedéssel tettem eleget.

A mi környékünkön nem nagyon voltak harcok, egyetlen alkalomra emlékszem, amikor lementünk a pincébe, de az sem tartott sokáig. A kicsit távolabbi környékünkön a Mártírok útja (a mai Margit körút) és a Kisrókus utca sarkán álló ház kapta a legtöbb belövést. 

Szétlőtt ház a Mártírok útján

Emlékezetes és félelmetesen szép látvány volt, amikor november 6.-án az erkélyünkről végignéztük a Levéltár égését. Utána el is mentem a Bécsi kapu térre, hátha sikerül valamit megmenteni a szétégett papírok közül, de nem jártam sikerrel. 

Ég a Levéltár

A forradalom leverése kapcsán nem emlékszem rá, hogy komolyan felmerült volna bennünk, hogy elhagyjuk az országot. A postaszolgálat és a vasúti közlekedés helyreállása után tisztázódott, hogy mi Budapesten vagyunk, apukám is visszautazott Kőszegről, így a karácsonyt már együtt töltöttük. 

Az iskola nehezen indult meg, hosszú szénszünetek voltak, de végül a második félév rendben megkezdődött. Eggyel kevesebben voltunk, mint az első félévben: egy osztálytársunkat egy felrobbant gránát ölte meg. A tantervben annyi volt a változás, hogy az orosz órák megszűntek (nagy ünnepélyes oroszkönyv-égetést rendeztünk, Nem tanulunk ruszkit! csatakiáltásokkal), és helyette németül kezdtünk tanulni. Tankönyv ehhez nem volt, csak füzeteket kaptunk, mindig a következő óra anyagával (az 1957-58-as tanévtől aztán visszaállították az oroszt). Emellett fakultatív tárgyként bevezették a katolikus hittant, és aki nem jelentkezett rá (evangélikus lévén, én sem), azt a többi gyerek rögtön lezsidózta, bár azt hiszem, nem nagyon tudták, hogy ez mit jelent. Újra elkezdtek járni az előfizetett újságok, nekem a hetenként megjelenő Pajtás újság. A formátuma kisebb lett, de a tartalma sokkal gazdagabb és érdekesebb volt, mint korábban. Az iskolában osztották szét közöttünk a külföldi gyerekek ajándékait, csokoládét, játékokat. Kedvenc otthoni szórakozásom a diavetítés volt. A diafilmek általában ezzel a képkockával kezdődtek:

 Engem irritált a rossz emlékeket felidéző fáklyavivő képe, ezért ennél a kockánál levakartam a filmekről az emulziót, és tussal Kossuth-címert rajzoltam a helyére, így vetítettem. Sajnos ezek a diafilmek sincsenek már meg.