MEEI-s emlékeim - 1. rész

Iskolapadtól a fénylaborig

A BME villamosmérnöki karára jártam, és az ötödik év második félévében, amikor már a diplomaterv készítéssel voltunk elfoglalva, fel kellett venni néhány fakultatív tárgyat. Hogy gondolkozik ilyenkor egy rendes egyetemista? Azt a tárgyat választja, amiből az elképzelése szerint a legkönnyebben le lehet vizsgázni. Én is így tettem, amikor felvettem a Fényforrások tárgyat. Az előadónk Somkúti Adolf volt, aki külsősként adott elő az egyetemen, főállásban pedig a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézetben, azaz a MEEI-ben dolgozott. Csak később jöttem rá, hogy a világítástechnika mégsem egy olyan szakterület, amit egy félév alatt, heti 2 órában tokkal-vonóval el lehet sajátítani, de a félévet azért sikerült egy jelessel abszolválni.

Akkor még olyan világ volt, hogy nem a végzősök kerestek maguknak munkahelyet, hanem a munkahelyek keresték a végzősöket. Én is több ajánlatot kaptam, így többek között Somkúti bácsi (mert így hívtuk) is megkeresett, hogy volna-e kedvem a MEEI-ben dolgozni. Nem szépítette a dolgot, elmondta, hogy ott soha nem fogok egy új világítási rendszert kifejleszteni, de olyan széles körű rálátásom lesz az egész iparágra, mint amilyent sehol máshol nem érhetek el. Elmentem, körülnéztem, és igent mondtam. Az akkor még létező munkakönyv bejegyzése szerint 1969. szeptember 1-jével beosztott ügyintézői munkakörbe, havi 1550 Ft fizetésért vettek fel, ami abban az időben a kezdő mérnökök szokásos fizetése volt.

Korai történet

Lámpavizsgálatokkal az intézet már az 1934-es megalakulásától kezdve foglalkozott. Kezdetben a József körúton vizsgálták a lámpákat, aztán később, amikor a '60-as években Magyarország csatlakozott az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának a járműlámpákkal kapcsolatos előírásaihoz, szükségessé vált egy nemzeti vizsgáló intézmény felállítása. Ekkor alakult meg 1965-ben az önálló fénytechnikai osztály, a korábban óvodaként működő, a XIII. kerületi Victor Hugo utcára néző földszintes épületben. A fénymérő labort az épület alagsorában alakították ki, mert itt, a feketére festett falú, ablaktalan helyiségekben lehetett a legkönnyebben kizárni a méréseket zavaró külső fényeket. A műszerek nagyrészt az akkori Tungsram-ból érkeztek, csakúgy, mint az osztály vezetésével megbíztott Somkúti Adolf is, aki végzettségét tekintve fizikus volt. Még az Izzós időkből volt egy találmánya, egy színmérő műszer, amit sok éven keresztül használtunk. Osztályvezetői megbízása nem tartott sokáig, mert megérkezett Hauser Imre, aki korábban az akkori NDK-ban, Ilmenau műszaki egyetemén adott elő világítástechnikát. A részletek előttem homályban maradtak, de tény, hogy mire én a MEEI-be kerültem, már ő volt az új osztályvezető, Somkúti bácsi pedig néhány évre műszaki tanácsosi címet kapott, majd nyugdíjba ment.

Somkúti bácsi búcsúztatása (a képen ül). Álló sor balról-jobbra: Molnár István, Schwanzer

Nándorné, Sándor Andrásné, Hoboth Edit, Hauser Imre, Dobó László, Szot Magda